Aki nélkül 1992-ben rendeztek utoljára olimpiát

Atlanta, Sydney, Athén, Peking, London. Öt nagyváros, a világ öt pontján. Mi a közös bennünk? Az olimpia és Kammerer Zoltán. Huszonhat éve ment le kajakozni, hogy a nővérét bosszantsa, 18 éve tagja megszakítás nélkül a felnőtt válogatottnak. Nyert három olimpiai aranyérmet és három világbajnoki címet. Mégis a londoni olimpián szerzett ezüstre emlékszik vissza a legszívesebben, és az sem kizárt, hogy ott lesz a riói olimpián is.

Mikor érezte azt, hogy jó sportágat választott?

1994-ben kijutottam serdülőként az ifi világbajnokságra, ahol szereztem két aranyat, tehát ott már egyértelművé vált, hogy megtaláltam a helyem, és kezdtek körvonalazódni a céljaim.

Milyen célokat tűzött ki akkor?

Világbajnokságot nyerni és kijutni egy olimpiára.

Aztán 18 évesen már össze is jött az olimpia.

Igen, szétlövéssel. Storcz Botond akkor még ellenfelem volt, aztán a sors úgy alakította, hogy az aranyakat közösen szerezzük meg.

Megszerette a siker ízét?

Igen, mert újra és újra át akartam élni azt az érzést, hogy beérek, kiszállok, ünnepelnek. Egyfajta függőséget okozott nekem ez az egész.

Melyik a legemlékezetesebb sikere?

A londoni olimpia folyton előttem van, az volt a legkülönlegesebb számomra.

Talán, mert tartott attól, hogy ez lesz az utolsó?

Igen bennem volt ez is. Aztán, mert soha nem mentem ekkora pályát, életem versenye volt, ezt az ezüstérmet másképp éltem meg, ezt úgy éreztem, hogy megnyertük. Kihajtottam magam. 999 méternél jött el a holtpont, az amolyan halál közeli állapot volt. 25 éves pályafutásomat tudtam belepakolni abba az ezer méterbe. Ez volt életem versenye. Valamint fontos volt, hogy a srácok boldogok legyenek és elégedettek. Attól lett különleges, hogy nagyon jó csapatba kerültem, egy csapatot alkottunk.

Tehát akkor megérte váltani.

Életem egyik legmeghatározóbb, legjobb és legnehezebb döntése volt, hogy bekopogtattam az „ellenség” ajtaján. Viszont a „Kati néni titkot” mindenképpen meg akartam ismerni. Itt vagyok már két éve, ha ennyi volt, akkor is boldog leszek, ha lesz még két évem, akkor is. Új lendületet kaptam.

London után mégis azt mondta „befejeztem”, majd belátta, hogy a hajója még nem ment el.

Valóban, akkor azt mondtam, hogy ennyi volt és soha többet. A fiúk győzködtek, hogy még négy év. Aztán kértem egy hosszabb pihenőt, majd azt vettem észre néhány hét után, hogy elkezdtem magamtól mozgolódni. Hiányzott. És ha már mozgok, akkor miért ne a srácokkal tegyem? Mentem velük edzésre, edzőtáborba, és nem fájt. Ekkor magamban aláírtam két plusz két évet, tehát 2014 decemberében hozok újra döntést, hogy hogyan tovább. Ha akkor úgy érzem, hogy élvezem, akkor elmegyek 2016-ig…