Vígszínház 125

Ülök a Vígszínház színpadán és megzabolázhatatlanul kavarognak a gondolataim. A kivilágított nézőtér ugyanolyan impozáns, mint öt évvel ezelőtt, amikor a társulat munkájáról nem Rudolf Péter, hanem a Forbes akkor aktuális listáján a legbefolyásosabb nő a magyar kultúra kategóriában, Eszenyi Enikő tájékoztatta a sajtó képviselőit. Mintha ma lett volna, beugrik az az este, amikor születésének 90. évfordulója alkalmából Horvai Istvánra emlékeztek egykori növendékei, munkatársai a Vígszínház Házi Színpadán. Egyesek önbizalmuk zord megtépázóját látták benne (ők nem jöttek el erre az eseményre), mások rajongó tisztelettel, sőt szeretettel beszéltek róla. Különleges pedagógiai módszeréről kérdeztem többek között Eszenyit és Rudolfot is. Amikor színházi múlt nélkül, vidékről becsöppent a Színművészeti Főiskolára Enikő, nem tudta, hogy kicsoda Horvai. „Számunkra az volt a normális, amit csináltunk! Boldogok voltunk, hogy tanulhattunk az álmaink iskolájában. Szépen vezettek bennünket, tudták, mire van szükségünk. Ma is hallom, mit mond Horvai István. Második édesapámnak tartottam. Aki a növendéke volt, mind így érzi.”

A párhuzamos osztályba járt Rudolf Péter, de őt is megcsapta a Horvai osztály szele. „Enciék irgalmatlan melót végeztek, mi sokkal linkebbek voltunk. Először nem is értettük, miért vannak így meggyötörve. Vizsgákon aztán szembesültünk Horvai keménységével. Néha azt gondoltuk, hogy egy csepp pedagógiai érzéke sincs! Kiabált. Nem tűrte a hazugságot. Maximalista volt és ezt követelte meg tőlünk is. Amikor már a Vígszínházhoz szerződtem diploma után 1983-ban, pontosan tudtam, hogy milyen nagy színészpedagógus.”

Csak az égi iskolákban ifjakat és lányokat szétszedő és aztán összerakó Horvai és Kapás tanár urak a megmondhatói, van-e köze színészpedagógiájuknak Eszenyi színházvezetői alkalmatlanságához? Földi zarándokutunk idején minden valószínűség szerint ez megválaszolhatatlan kérdés.

Ahogy Rudolf Péter, a Vígszínház új igazgatójaként mikrofonnal a kezében, a társulat tagjaival villáminterjút készítve igyekszik úrrá lenni a faramuci helyzeten, természetesen beugrik a Beugró mindig professzionálisan teljesítő színésze. Azonnal eszembe villan azonban egy régi-régi beszélgetésünk is, amely során elmesélte, hogy kisgyerekkorát Őrszentmiklóson töltötte, amit

ma már nem is találhatunk meg a térképen. A nap huszonnégy órájában megszállott pedagógusként élő szüleinek sikerült megfertőzniük azzal, hogy a labdarúgás lázában égő fiú nemcsak a pályán, hanem az összes tantárgyból a legjobb akart lenni az osztályban. Ezt a jó szokását színészként és rendezőként is őrzi: a legjobbat akarja kihozni mindenből, amiből csak lehet. „A közönség katarzist vár minden egyes produkciótól. Ember legyen a talpán, aki állni tudja a sarat. Engem folyamatosan kételyek, görcsök, hiúságok, pitiánerségek gyötörnek. Vergődő alkat vagyok. Állandóan biztatásra van szükségem. Az osztálytársaim közül sokan strébernek tartottak, mert mindig szerepelni akartam. Jó volt ez a versenyszellem, hiányolom is most az iskolákban azt a pezsgést, ami valamikor a diákok többségét jellemezte, hogy meg tudják mutatni végre magukat valamiben.”

Beszélgetésünk végén a környezetvédelemről esett szó, és ezzel kapcsolatban fogalmazta meg javaslatait, ám most úgy érzem, mindez sokkal többről szól! „Ma már sok minden evidencia, szinte minden felelős ember tudja, hogy mi helyes és helytelen, mégsem a jó felé megy a világ! A nemzetek, a monopóliumok érdekei, az egyes emberek kiváltságos helyzete, önzősége, kényelme keresztülhúzza a számításokat. Bízom abban, hogy előbb-utóbb a hírcsatornák, újságok nagyhatalmú urai belátják, hogy nemcsak a munkatársaikért tartoznak felelősséggel, hanem minden nézőért, hallgatóért, olvasóért is. Nem mindegy, hogy miről írnak, beszélnek, mit reklámoznak. Sajnos ma még ott tartunk, hogy időnként megjelennek az úgynevezett társadalmi célú reklámok valóban fontos tartalommal, de már a következő pillanatban elsöpri őket az ellenpropaganda. A legfontosabb kérdés az, hogy célja-e a hatalom embereinek, hogy felelősen gondolkodó, felnőtt embereket neveljenek? Meghatározó, hogy milyen embereket látnak a gyerekek, milyen gondolkodásmódot ismernek meg például egy rajzfilmből. Amit a kisemberek tehetnek, az nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a gyerekeiket úgy nevelik, olyan iskolába íratják, hogy amikor döntéshelyzetbe kerülnek, tudják, mit kell tenniük. Fontos lenne, hogy a diákok minél több dologban és minél szélesebb körben mérhetnék össze tudásukat, ügyességüket, tehetségüket, kitartásukat, ha valami jó példa nyomán a versenyszellem feléledne az iskolákban. Reménykedem.”

És mit is mondott a Kossuthkifliről, mint a sorozat rendezője? Rudolf szerint a tévéfilmben a háború dúlta, ellenségeskedés szabdalta Magyarország groteszk képét láthatják a nézők, melyet számtalan különös és elképesztő figura megjelenése tesz még mulatságosabbá, és egyben ismerőssé.

„Azok a viták, amiket itt ma lefolytatunk, ahogy ma vitatkozunk, ahogy ma meg vagyunk osztva, az nyilván akkoriban is ugyanúgy megvolt már. Mikor elkezdtem, nem is voltam tisztában vele, mekkora fába vágtam a fejszém.”

Hát a fejsze most is belevágódott valamibe. A Vígszínház éppen 125. évadába.

Horváth Gábor Miklós