Sokan gondoltuk úgy a megroggyanni látszó „átkos” idején, hogy az új idők új dalait írhatjuk-szerkeszthetjük a gombamód szaporodó újságokban, hetilapokban, folyóiratokban. E sorok írója boldogan fogadta el a Pesti Hírlap ajánlatát, hogy régi barátjával és kollégájával együtt vállalja el az újság kulturális rovatának a vezetését. A szerkesztőségben nagyszerű írók, újságírók dolgoztak, talán elég, ha csak egy igazi nagyágyút említek, Lázár Ervint. A belpolitikai rovatból sikerült átcsábítani a friss diplomás Egressy Zoltánt, akinek különös adottsága volt szuperközelibe hozni a színészek érzékeny lelkének minden kínját-örömét. Az élet úgy hozta, hogy csak éppen most, három évtized elteltével, a Vadak Ura című új musical bemutatójának köszönhetően ültünk le beszélgetni, stílusosan a Vén Diák étterembe, természetesen felidézve a „régi, szép időket” is.
– Édesapád az ismert tévébemondó, Egressy István volt, de édesanyádról még a világhálóról sem tudtam összeszedni semmit.
– Anyukám kilenc éve halt meg, egy ideig laboránsként dolgozott, aztán később otthon volt velünk. Ahogy ő szokta mondani, az ember addig él, amíg emlékeznek rá. A húgom, én és a hat unoka (a húgomnak négy, nekem két gyerekem született) még élénken emlékszünk rá. És ez így is marad.
– Abban az időben a tévébemondók az egész ország „közeli” ismerősei voltak, mai szóval celebeknek hívhatjuk őket. Milyen érzés volt egy celeb fiának lenni?
– Nekem természetes volt, hogy apámat megismerik az utcán, köszönnek neki, elbeszélget(né)nek vele, ő viszont zavarba jött ettől. Engem ez a veszély nem fenyeget, nem tévés ember vagyok.
– Soha nem is akartál közismert, népszerű ember lenni?
– Nem nagyon volt elképzelésem arról, hogy mi akarok lenni. Gimnáziumban (ahogy apám és a gyerekeim, én is az Eötvösbe jártam) a reál tárgyak hamar kiestek a rostán, magyar-történelem szakra vettek fel a tanárképző főiskolára. Közben már verseket írtam, viszonylag hamar sikerült is megjelentetnem egy kötetet.
– Honnan jött az ötlet, hogy újságíróként helyezkedj el közvetlenül a diplomád megszerzése után?
– Rengeteg újság indult akkor, 1990-et írtunk. Egy ismerős író-költő társaságból többen nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Valaki szólt, hogy ha akarom, beajánl engem a Pesti Hírlapnál.
– Akartad, beajánlott, odamentél. És milyen jól tetted, mert így a színészinterjúiddal színesíteni tudtad a kulturális rovatot, amit Siposhegyi Péterrel együtt szerkesztettem. Persze te is pontosan tudtad, hogy ez fantasztikusan megy neked. A néhány évvel később megjelent Add tovább… című interjúköteted a legjobb bizonyíték erre. Ráérős beszélgetéseid során mellbevágó dolgokat is érintettetek az akkor pályájuk csúcsán lévő színészekkel. Emlékszel? Ilyeneket mondott például Máté Gábor: „…nincsenek ám szentségek a színházban, csak rohadtságok. Jaj, megint egy próba. Előadás közben is sok ocsmány dolog jut eszedbe, érzed a másik szagát, beleköp a pofádba, arra gondolsz, hogy influenzajárvány van, már el is kaptad.” Vagy ahogy Tábori Nóra beszélt a színészképzésről: „Bemennek tehetséges emberek a főiskolára, és kijönnek görcsösen. Nem tudnak ruhát viselni, a függöny elé állni, megállnak a színpadon, és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek… És szörnyen beszélnek, motyognak, nem érteni semmit.” De említhetném Dörner György konkrét példáit arról, hogy egy kiemelten fontos színház megbukott előadásáról szuperlatívuszokban írnak, egy másik, a kultúrpolitikának egyáltalán nem fontos produkció sikerét pedig elhallgatják. „Berlinben játszottunk egy darabot. Alig néhányan néztek minket. A harmadik felvonásban többen voltunk a színpadon, mint a nézők a nézőtéren. Abszolút bukás. A másnapi Esti Hírlapban ‘fergeteges sikerről’ írtak. A pofámról lesült a bőr. Az ilyen dolgok eszik a lelkemet. Mindig zavart, hogy vannak agyontámogatott darabok, és vannak számkivetettek, amelyek esetleg sokkal sikeresebbek a reklámozottaknál. Az ilyen dolgok nagyon idegesítőek, csak figyelem, hogy teszi tönkre az embereket. Nem véletlen, hogy sok színész kap gyomorfekélyt, lesz alkoholista, vagy válik szelid hisztériában, esetleg csendes üldözési mániában élő emberré.” Meglepő volt számomra, hogy Vallai Péter nem szereti, ha egy szerepet túl sokszor kell eljátszania, pedig a színházi sikert mindmáig az előadásszámokkal mérik. Balkay Géza, egykori Latinovits-magántanítvány az egyik azok közül a színészek közül, akiket csodálattal bámultam, azt mondta, hogy a színház nem elégíti ki, a színészet nem érdekli, írni akar.
– Ilyeneket mondtak? Bele kéne lapoznom a kötetembe. Arra emlékszem, hogy kivétel nélkül jó hangulatú beszélgetések voltak. Megnyíltak előttem, talán mert valóban kíváncsi voltam rájuk.
– Érdekes, hogy az önszerkesztő játék keretében a tizennyolc művész elsősorban a Katona József Színházból, a Vígből és a Madáchból került ki.
– Egymásnak adták tovább a labdát, nem én döntöttem el, hogy kivel találkozom a következő alkalommal. Próbáltam óvakodni a közhelyektől, talán ezért alakulhatott úgy, hogy fontos dolgokat is érintettünk. Szakmai szempontból érdekes volt minden interjú, és akadtak érdekes helyzetek, például a páros beszélgetés Egri Katival és Egri Mártával.
– Aztán hűtlenül elhagytad az interjúkat.
– Talán a Kurír hétvégi mellékleténél voltam utoljára státuszban újságíró.
– Mikor írtál először színdarabot?
– A Cash Flow szerkesztőségében unalmamban pötyögtem a számítógépbe egy dialógust. Annyira élveztem, hogy jelenetté, majd felvonássá alakult a dolog, így született meg a Reviczky című első darabom.
– Második nekifutásra pedig a Portugál, ami húsz évig ment a Katona József Színházban, és remek film is készült belőle.
– Kamaszkoromban nem voltam nagy színházszerelmes, a Katona tett azzá. A legkiemelkedőbb korszakában lettem színházba járó ember. Hozzáteszem, ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egyszer majd ebben a színházban játsszák a darabomat, hülyének néztem volna.
– Mégis megtörtént.
– Radnóti Zsuzsának adtam le az első darabomat a Vígszínház portájára, ő intézett nekem egy ösztöndíjat, erre írtam a Portugált. Zsuzsa odaadta Zsámbéki Gábornak, aki úgy döntött, hogy bemutatja a színház.
– Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás?
– Egy új vers, novella, regény, darab írásánál mindig nulláról indul az ember. Persze bízom benne, hogy meg tudom csinálni, ha már annyiszor sikerült. Külső megerősítésre nincs szükségem, fontosak ugyan a visszajelzések, de számomra a saját véleményem a legfontosabb.
– Jó, hogy a novellát, regényt említed, amelyek egyszer csak új műfajok lettek a palettádon. Hogyan? Miért?
– Egy antológiába novellát kértek tőlem. Éppen volt talonban egy ötletem, megírtam. Megszerettem a műfajt, elég gyorsan született egy kötetnyi novella. Az egyik aztán regénnyé alakult… Most a mese „bukkant fel”, kábé húsz éve írtam már a gyerekeimnek, akik akkor voltak kicsik, most viszont újra megjelent egy mesekönyvem, Piszke papa meséi címmel. Tíz különleges állat szerepel a könyvben, olyanok, amelyekről általában nem szólnak mesék: kullancs, pók, szöcske, lajhár, stb.
– Ezzel vége az alákérdezésnek, nagyon kemény téma következik! Hogy kerül egy babérkoszorús író, költő, drámaszerző egy musicalgyártó csapatba?
– Amikor felkérés érkezett a Tesla megírására, erősen gondolkodtam, de végül is kihívásnak, különleges feladatnak éreztem. Nincs bennem műfaji sznobizmus, és szerencsére élveztem is a munkát. Tesla fantasztikus figura, sokak szerint ufo volt. A téma is érdekelt, és a műfajt is szerettem volna kipróbálni.
– Müller Péter Sziámi nyilatkozta valahol, hogy Tesla egy egészen kihegyezett és kivételesre hangolt spirituális ember volt. Technikai ötletei a kozmoszra hangolódásból születtek, és nagyon fogékony volt a keleti tanok iránt. A darabban szereplő Sarah Bernhardt, a kor egyik legnagyobb színésznője, szintén misztikus életet élt.
– Sziámi dalszövegeivel és Sebestyén Áron zenéjével szerintem világszínvonalú dalok születtek. Olyan sikeres az előadás, hogy az alkotói menedzsment, a TBG Production felkért minket egy újabb közös munkára. Ez a Vadak Ura, egy családi musical. Már a célegyenesben vagyunk, október közepén lesz a bemutató.
– És a Karinthy-féle „nagy mű” megszületett már, vagy még várat magára?
– Ha jön egy ötlet, az jó esetben formát ölt. Hogy „főmű” lesz-e, az később derül ki, ilyesmivel nem foglalkozom. A Tesla és a Vadak Ura mindenesetre azt bizonyítja, hogy érdemes elvállalni olyan feladatokat, amelyek újdonságok nekem is. Hátha kisül belőle valami.
Horváth Gábor Miklós