Mintha tegnap beszélgettünk volna…

A vasárnap elhunyt Szakcsi Lakatos Bélával még a szép emlékű Esti Hírlapban jelent meg interjúm. Találkozásunk aktualitása az volt, hogy megszűnt a Cavern Jazz Club a Várkert Casinóban, ahol a legnagyobb zenészek szerepeltek. Természetesen Szakcsi is gyakran lépett fel ott a barátaival. Beszélgetésünk során a művészet és a művészek elkeserítő helyzete került szóba. Gondolatai sajnos ma éppen úgy érvényesek, mint a kilencvenes évek közepén. A cikk címe ez volt: Kilátástalanságok kora? Jó szívvel ajánljuk olvasásra. (Az csak fáradt hab a tortán, hogy néhány hónap múlva megszűnt az Esti Hírlap is.)

Lakatos Medve, a család kiskutyája vidáman ugrál, a lakás otthonosan elegáns, a Szent István körúti épület negyedik emeleti ablakából nagyszerű kilátás nyílik a Dunára, a Margit hídon araszolgató autók zaja csak légyzümmögés itt fenn. Mégis, a híres dzsesszzongorista, Szakcsi Lakatos Béla elkeserítőnek tartja a dolgok jelenlegi állását, már ami az országban végbemenő változásokat illeti.

— Mindig mondtam: kapitalizmus vagy kommunizmus egyre megy, csak az utóbbiban még kiabálni sem lehetett. Óriási csalódást hozott a rendszerváltás a művészvilág számára. A kommunisták egyenlősdije után most a pénzemberek világa jött el, ők döntenek arról, hogy ki marad a priccsén, vagy ki lesz sztár. Amióta megtörtént a nagy váltás, én például egy fillért sem kaptam senkitől, igaz, hogy nem is mentem kérni semmit senkihez.
— Ki kellene talán merészkedni a közéletbe, hogy észrevegyék…
— Abból nem kérek! Soha nem szerettem politizálni, mert az Magyarországon azt jelenti, hogy valakit vakon pártolok, s mindenki másról rosszat mondok. De most már a közeli rokonainkat is érintik a lakbérgondok. Lassan utcára kerülnek olyan emberek is, akik végigdolgozták az életüket. Hát hová folyik az állam pénze? Rendben, a kultúrára nem áldoznak, mert sokkal fontosabb, hogy lakni, enni, házasodni lehessen. De nem lehet! Egyszerűen nincs rá pénze sok tisztességes embernek. Ma már én is meggondolom, hogy elmegyek-e moziba vagy színházba. Irreálisnak tartom azt is, hogy mondjuk az Operaház büféjében ugyanannyit kérnek két szendvicsért és két üdítőért, mint a belépőjegyért. Hát minek van értéke ebben az országban? Van-e értéke egyáltalán valaminek?
— Az ön által elég jól ismert Amerikában más a helyzet?
— Ó, Amerika! Minden jó és minden rossz onnan árad szét a világon. De miért kap hozzánk zöld utat minden ócskaság és minden embertelenség?! A dzsessznél maradva, oké, hogy az áldzsesszből lehet jobban megélni Amerikában is, de azért a többi zenész sem hal éhen! Ha tehetséges vagy, előbb-utóbb lemezszerződést kapsz, s abból tisztességesen meg tudsz élni. Persze, hogy azt nyomják, ami eladható, s persze, hogy a sztárokba érdemes reklámpénzeket ölni. Nálunk viszont még ez sem működik. A sógorság-komaság, az irigység sokkal nagyobb úr mindennél. Nagy tudósok, kutatók, feltalálók, orvosok, komoly művészek fontolgatják, hogy itt hagyják ezt az országot, ahol csak percekre előre lehet tervezni, annyira kiszámíthatatlan a helyzet. Az Operett Színháznak írok például egy darabot. Már az utolsó simításoknál tartok, s még egy árva petákot sem láttam az ígért gázsimból. Hogyan lehet így komoly teljesítményt várni bárkitől? Jó, nincs pénz, a kultúra várjon a sorára — de meddig? Amíg teljesen elsorvad, amíg föltámaszthatatlanná nem válik? Vagy azt várják, hogy a művészek is kivonuljanak az utcára kiabálni? Rendben, uralkodjanak farkastörvények, ha rosszul játszom, fütyüljenek ki, de ha jól, anyagilag, erkölcsileg ismerjenek el, becsüljenek meg, és kapjam meg az érte járó összeget.
— Pezseg az élet a zene világában is. Folyamatosan változik minden, a hangszerek, a stílus, a szakmai elvárások és nem utolsósorban a lehetőségek.
— A legnagyobbak ezért kanyarodnak vissza mindig a gyökerekhez! Ma már könnyen el lehet tévedni, ha hagyja magát az ember. Sok zenét hívnak manapság dzsessznek, ami nem az. Sajnos az emberek világviszonylatban egyre kevésbé „vájtfülűek”. A túl gyors tempó, az agresszivitás a zenében — komolyzenében, könnyűzenében, dzsesszben egyaránt — eltávolította az igazi muzsikától az emberek nagy részét. A néhány éve, évtizede még újdonságnak számító komplikált, vad, dallamtalan zene helyett most valami mást keresnek a fiatalok. Azt hiszem, valahol nagy példaképemnél, Leonard Bernsteinnél van a megoldás. Ő elismerten a klasszikus zene nagy egyénisége, zseniális zongoraművész, karmester és oktató, műfajteremtő zeneszerző létére mindig is nagyra becsülte a rockot és a dzsesszt. Mert tudta, hogy nincsenek falak zene és zene között, csak az emberek szeretik külön fiókokba dugdosni őket. Ki kell nyitni minden fiókot, és hallgatni kell a zenét. Aztán egyszer csak megszületik valami. De ezt nem lehet erőltetni.
— Közben azonban valamiből meg is kell élni… !

— Ezért mondom mindig a fiaimnak, hogy zenélni, gyakorolni kell, mindegy, hogy átmenetileg esetleg nem azt csinálja az ember, amit a legjobban szeret. Én is dolgoztam étteremben, lokálban, részt vettem, mint zongorakísérő színházi előadásokban, játszottam rockzenekarban, dzsesszzenekarban, sőt énekeltem az amerikai Emke Kávéházban slágereket és magyar nótát is. Csak mindig edzésben kell lenni, hogy az embert ne érje váratlanul egy startpisztoly eldörrenése. Az életben mindenkinek van egykét nagy lehetősége, s azt ki kell használnia, mert más lép a helyébe.
— Most a nagy kiugrásra és a csendes munkára is van példa a családban.
— Kisebbik fiam, a húszéves Robi, aki már háromévesen improvizált a zongorán, most a baseli zeneakadémián tanul. Zongoraművész-tanár diplomát fog kapni. Gonda János nem is akarta elhinni, hogy egy fényes dzsesszzongorista-karrier várományosaként visszatért a klasszikus zenéhez. Én azon csodálkozom, hogy ez a „lusta” gyerek most reggel hétkor kel, nyelviskolába jár, öt órát gyakorol, de hát a sikerélmény nagy úr. Gyimesi László tanár úr úgy látszik, érti a dolgát. Béla fiam esténként a Duna-korzón játszik egy bárban. Szerencsére csak azért szomorú, mert a barátnője két hétre elrepült. Stewardess. Ilyenkor mindig „visszaköltözik” hozzánk. Nem nagy baj, csak a Lakatos Medvétől nem nagyon tudunk aludni…
— És vajon mennyit gyakorol a kedves papa naponta?
— Szerdán, csütörtökön és pénteken is órákig ültem a zongora mellett, hiszen azt a dzsesszt, amit a legjobban szeretek, csak felkészülten lehet játszani. És dolgoztam még az új operett, a Dobostorta néhány dalán is. Szerdán névjegykártyát csináltattam, és egy öltönyt rendeltem meg Robinak. A feleségemet orvoshoz kísértem, sajnos ízületi problémái vannak. Este pedig az egyik legrégibb magyar dzsesszzenekart, a Modern Dzsessz Kvartettet hallgattam meg a Budapest Kongresszusi Központban. Tulajdonképpen szép is lehetne minden, csak ez az ország értékelné egy kicsit jobban a tehetségeit!

Horváth Gábor Miklós