Ha nincs pénz, nincs film

Ebben az évben Elek Judit filmrendező és forgatókönyvíró, Piros Ildikó színésznő, Gulyás Buda operatőr, Selmeczi György zeneszerző és Deimanik Tamásné Baba fénymegadó kiemelkedő munkásságát méltatja életműdíjjal a Magyar Mozgókép Fesztivál. Az ünnepélyes díjátadást a Magyar Mozgókép Fesztivál keretében, 2024. június 14-én este Balatonfüreden, a Kisfaludy Galériában tervezik. A június 12-15. között Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban megrendezendő eseményen az életműdíjasokhoz kapcsolódóan többek között olyan filmeket nézhet meg a közönség, mint a Kontroll, a Csak szex és más semmi, a Macskajáték vagy az Angi Vera, és itt lesz látható hazánkban először a Sziget a szárazföldön című klasszikus frissen restaurált verziója is.

Elek Judittal a Visszatérés – Retrace című filmjének bemutatója kapcsán beszélgettem 2011-ben. Azóta, bár újabb filmje nem készült, az elmúlt években csodálatos dolgok történtek az idős mesterrel.

Tizennyolc alkotása volt látható tavaly januárban a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon. A rendező személyesen is jelen volt a rendezvényen: ismertette és dedikálta a munkásságáról szóló kiadványt, amely a fesztivál megbízásából készült.

Jelenlétében tomboló sikerrel levetítették a Sziget a szárazföldön című filmjét a fesztiválpalota Bunuel termében a 76. cannes-i nemzetközi filmfesztiválon. Az idén 55 éves alkotást a felújított filmeket bemutató Cannes Classics válogatásba hívták meg a rendező kerek születésnapja alkalmából. A Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum munkatársai az elmúlt években több mint 180 magyar filmet restauráltak, köztük Elek Judit teljes életművét. A Sziget a szárazföldön forgatókönyvírója Mándy Iván volt, operatőre a nemrég elhunyt Ragályi Elemér, akivel első filmjét is (Meddig él az ember?, 1967, amely szintén látható volt Cannes-ban 1968-ban) együtt készítették.

Idén márciusban a párizsi Cinémathèque française fesztivál Elek Judit fél évszázados munkásságát ünnepelte hat újonnan digitalizált alkotásának levetítésével. A rendező több kapcsolódó közönségtalálkozón is részt vett, illetve egyes filmjei előtt bevezetőt tartott francia nyelven.

De térjünk vissza a fent említett beszélgetésünkre, ami alapján elkészített, jóváhagyásra elküldött írásomra őszinte örömömre és büszkeségemre ezt a választ kaptam: „Köszönöm az interjút. Valóban meg vagyok hatva. Látom, hogy valóban ért engem és a filmjeimet is. Szeretettel üdvözli Elek Judit”

Lássuk az interjút!

Kossuth-díjas filmrendezőnőnk, Elek Judit még nem tudta pontosan, milyen akadályokba ütközik, amikor fiatal filmesként azt tekintette legfőbb feladatának, hogy munkájának gyümölcseként a való világ jelenjen meg a vetítővásznon. Évtizedekig, ahogy fogalmaz, a kultúrpolitikai drill volt a legnagyobb akadály, kiismerhetetlen cselsorozatokkal kellett közelítenie a cél felé, hogy elmondhassa, amit akar. De akkor még volt magyar film. Ma pofon egyszerű a helyzet: nincs pénz, nincs film. Elek Judit azonban nem hajlandó ezt tudomásul venni. Legújabb, Visszatérés – Retrace című filmjének a rendezője, forgatókönyvírója, vágója és producere is egyszemélyben.

–Ma sem túl gyakori, hogy egy kamaszlány leghőbb vágya a filmrendezés legyen. Korábban még nagyobb kuriózumnak számított egy filmrendezőnő Magyarországon, ha egyáltalán létezett ilyen státusz. Mi kellett hozzá, hogy mégis megpróbálja?

–Talán onnan kell kezdeni, hogy az én generációm gyerekkorába jól belerondított a háború. Ezt persze csak később tudja meg az ember, hiszen a gyerek játszik, éli az életét, időnként lehetetlennek látszó körülmények között is egész jól elvan. Autonóm lény, saját világot képes teremteni magának. A kamaszkor már más, akkor kezd derengeni mindannyiunk számára, hogy a gyerekkor valószínűleg nem fog örökké tartani, tehát kezdeni kell valamit magunkkal és a világgal. Én hét évesen már nemcsak firkálásra, hanem a gondolataim megörökítésére is használtam a füzeteimet, 14 éves koromtól 18 éves koromig pedig szabályos naplót vezettem. Rögzíteni akartam, hogy mi történt velem, mi történt a világban, amit fontosnak tartottam megjegyezni a magam számára. Szüleimnek köszönhetően kis túlzással egy könyvesboltba születtem. Apámék egy antikvár könyvesboltot működtettek a Vígszínház közelében, ahol – amíg nem államosították – a legjobban szerettem lenni. Ott tanultam meg olvasni. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Ma sem tudok elaludni pár oldal irodalom nélkül. A bolt államosítása után apám vasesztergályos lett, és időnként nem volt mit ennünk. Anyám krokodilbőr nagytáskájában kutattunk fillérek után. A talált pénzt mozijegyre költöttem. Akkor tanultam meg, hogy a savanyúcukor elveszi az étvágyat. Ebéd helyett savanyúcukrot szopogattam a filmek alatt. Sok filmet többször is megnéztem. Ma is emlékszem a Szürke fény című svéd filmre. Néha egy-két szovjet vagy magyar film is több volt, mint állami propaganda. Szerelmes lettem a moziba. Folyamatosan az foglalkoztatott, hogy a való világot milyen módon tudnám megjeleníteni a vásznon. A filmek, és két könyv, Balázs Béla Filmkultúra és Pudovkin Film című műve hatására 17 évesen elhatároztam, hogy filmrendező leszek.

–Hogyan? Tudta, hogy mit kell tennie ennek érdekében?

–Pokoli szerencsém volt! 1956 tavaszán mentem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Petőfi Kör légkörében zajlottak az események, az egészséges kiválasztódás elve alapján mi lehettünk az első rendezőosztály a főiskolán, akiket a tanárok a veszélyt is vállalva, az „utcáról” engedtek a filmművészet közelébe.

–Ez volt az a bizonyos Elek, Huszárik, Kardos, Kézdi-Kovács, Rózsa, Szabó osztály?

–Máriássy Félix tanítványai. Mégsem kaptam tőle diplomát, mert azt mondta, hogy filmrendezőnő nincs. Dramaturg diplomát kaphatok. Az meg nekem nem kellett. Inkább híradózni mentem. Csak később derült ki, hogy milyen jó döntést hoztam. Bejártam az országot ezekkel a zakatoló, zörgő masinákkal. Megtapasztaltam, hogy hová kell a gépet állítanom. Megtanultam pillanatok alatt dönteni. Megtanultam vágni. Megtanultam úgy készíteni a riportjaimat, hogy elfogadják az illetékesek. Talán emlékszik még rá valaki, hogy a nagyfilm előtt minden héten új filmhíradó ment a mozikban. Pörgős élet volt, de nagyon sok hasznát vettem később. Sok mindent lehet jóra fordítani, ami rossznak tűnik, például a kudarcok, konfliktusok vagy a szenvedés. Mindenből film lesz. Szerencsés esetben még a megrendelt filmből is születhet valami jó.

–A dokumentumfilmjeit is beleszámolva, igen termékeny filmrendezőnek számít. Több jelentős kitüntetéssel ismerték el a munkáját. „Önök úgy vannak itt jelen, mint a nemzet díszei, akiknek teljesítménye az egész országot minősíti. Önök okot adnak nekünk az önbecsülésre, és ezt köszönettel vesszük” – mondta Sólyom László köztársasági elnök, amikor 2008-ban ön is átvehette a Kossuth-díjat a Parlamentben. Hogyan lehetséges, hogy az Ébredés és a következő játékfilmje, A hét nyolcadik napja között tizenkét év telt el?

–A filmrendező számára nem elég, ha feje, szeme, fantáziája van, irdatlan sok pénz is kell hozzá, hogy filmet csináljon! A filmkészítés nem magányos mesterség. Hogy békében tudjak létezni magammal, mindig meg kellett fizetnem a függetlenségnek, a szabadságnak és a becsületnek az árát. Korábban azért, mert nem voltam hajlandó egy snittet sem kivágni a filmjeimből, időnként hallgatásra voltam ítélve. A rendszerváltás után az kényszerít hallgatásra, hogy a filmterveimmel nem sikerül elég pénzt szereznem. Előfordult, hogy egy film előkészítésén közel hét évig dolgoztam, mégsem lett belőle semmi. A Visszatérés – Retrace című filmemre tizenhét évig készültem, és most került néhány moziba. Sajnálom, hogy sem az új, sem a régi magyar filmek nem nagyon vannak műsoron. Szégyen, hogy a magyar nemzeti filmgyártás, amely mégis csak a legértékesebb kulturális termék, amely alkalmas az országimázs-építésre, átélhető műfaj, melynek köszönhetően esélye lenne találkozni a széles közönséggel, nem tud hol megjelenni Magyarországon. Mozijaink túlnyomó része amerikai és izraeli kézben van. Nem mondják, hogy utálják a magyar filmet, de őrült pénzeket kérnek a vászonfelületükért. Ennyit egyetlen magyar film vetítéséért sem képes fizetni senki. Ezzel tulajdonképpen kitiltják őket a hazánk területén lévő mozikból. Lassan a magyar filmek kipusztulnak a köztudatból. Igaz, az irodalom is hasonló cipőben jár. Ki tudja ma, hogy ki volt Balassi? Barátaim, akik különböző egyetemeken tanítanak, mondják, hogy egyre szerényebb tudással érkeznek hozzájuk a diákok. A mai technika felületességre nevel. A befogadhatatlan, szűrhetetlen, feldolgozhatatlan mennyiségű információnak nincs súlya, értéke. Egy értékeit vesztett, eldobható világ felé sodródunk. A szenny nevesítetlenül, minden felelősségvállalás nélkül pusztít a világhálón, megmérgezve a családok, a gyerekek életét!

–Nyugodt szívvel hátradőlhetne kényelmes foteljében, mert az életműve kitörölhetetlen a magyar filmtörténetből. Mi hajszolja tovább és tovább?

–Három élet alatt se tudnám a forgatókönyveimet megcsinálni. Mindig írtam-mondtam a magamét. Jó esetben eljátszották a színészek, kevésbé szerencsés esetben nem. Akinek ennyi filmterve van, mint nekem, folyamatosan növekszik a kevésbé szerencsés eseteinek a száma is. Bízni szeretnék a társadalmi közmegegyezésben, hogy a magyar film léte nem kerül veszélybe. Oktassák, tanítsák, nézzék a filmjeinket, ahogy minden Európai ország igyekszik védeni, támogatni a filmgyártását. Most megint csak úgy sikerült filmet készítenem, hogy én voltam a rendező, a forgatókönyvíró, a vágó és a producer. Filmrendező elvileg ne legyen producer, főleg ne a saját filmjében, de a kényszer nagy úr. Bármennyire is rossz módszer, ha másképp nem megy, kontroll nélkül, magára hagyatva dolgozik az ember. De amíg szusz van benne, amíg el nem dől, mondja a magáét. Két lábbal a saját földjén állva, a saját nyelvén, ahol a valóságot zsigerből ismeri, ahol otthon van, ahol a metakommunikációja minden honfitársa számára érthető, ahol annyira mélyen ismer mindent, hogy beszélnek hozzá a dolgok. Akkor mondani kell.

Horváth Gábor Miklós