Haditudósítók a gyerekekért

Haditudósítók fogtak össze az UNICEF Magyarországgal a fegyverek árnyékában élő gyermekekért

Jelenleg több mint 110 fegyveres konfliktus zajlik a világban. Ez a szám a II. Világháború óta nem volt még ilyen magas. A háború sújtotta területeken is minden nap születnek gyerekek, akik játék és tanulás helyett a túlélésért küzdenek. Ők azok, akik a legkevésbé felelősek a történésekért, mégis ők fizetik a legnagyobb árat.

Nekünk, akik békében élhetünk, egyetlen eszköz van a kezünkben: a segítségnyújtás. Ezzel a céllal fogott össze az UNICEF Magyarország és számos haditudósító, akik az erőszakmentesség nemzetközi napján, október 2-án az UNICEF budapesti Székházában beszélgettek arról, hogy mit élnek át azok a gyermekek és családok, akiknek a mindennapjai háborús övezetekben telnek. Koszovó, Niger, Kambodzsa, Etiópia, Gáza, Ukrajna, Afganisztán, Algéria, Szíria és Szudán – a kampányban részt vevő riporterek itt és még számos helyen jártak, kérdeztek, fotóztak, az esemény során pedig személyes megélésüket, úgynevezett „vakuemlékeiket” osztották meg a közönséggel.

Emberi sorsokról és történetekről beszélgetett Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója (aki korábban a BBC haditudósítója volt) Al Ghaoui Hesnaval (független), Földes Andrással (HVG), Huszti Istvánnal (Telex), Vörös Szabolccsal (Válasz Online) és Nick Thorpe-pal (BBC), valamint a távolból a kampány mellé álltak az On The Spot alkotói is, S. Takács András és Cseke Eszter.

A mondás úgy tartja, hogy a csend a leghangosabb kiáltás. Ezt Nick Thorpe is megtapasztalta az ukrajnai határon, amikor arra lett figyelmes, hogy egyetlen gyermeket sem lát sírni. „Szörnyű volt ezzel a csenddel szembesülni, mert önmagában nagyon beszédes. De a gyerekek sokszor egy más szerepbe kerülnek a háborúban. Nem csak passzív áldozatok, hanem aktív szerepük van abban, hogy a felnőttek ne veszítsék el a reményt, vigaszt nyújtanak szüleiknek, akik értük és miattuk küzdenek tovább.”

Földes András, aki még a beszélgetés napján útra kelt Libanonba, hogy a legfrissebb fejleményekről tudósítson, olyan gyerekekről mesélt, akik a valódi háború közepette „háborúsat” játszanak a társaikkal, hiszen a fantáziájukat is a mindennapi élmények irányítják.

„Mellbevágó a gyerekek jelenléte a konfliktusövezetekben. Én Afganisztánban szembesültem először azzal, hogy bár a gyerekek háborús viszonyok között is gyerekek maradnak, olyan dolgokkal és úgy játszanak, ami a külső szemlélő számára szívszorító. Láttam például, ahogy egy katonai ellenőrzőponttól pár méterre a gyerekek kibelezett fegyverekkel játszanak, katonákat imitálva. Sokkoló volt, hogy olyan természetességgel játszottak az igazi fegyverekkel, ahogy a békében élő gyerekek műanyag puskákkal sem szoktak. Nyilvánvaló volt, hogy ők saját szemükkel látták azokat a borzalmakat, amiket később eljátszottak. Az ő gyerekkorukba nagyon erősen beszivárgott a háború”.

Al Ghaoui Hesna arról is beszélt, ahogy két kislány anyukájaként mára átértékelődtek a korábbi emlékei.

„Kényelemben nevelhetem a kislányaimat, de látva, hogy még békében és biztonságban is milyen nehézségekkel jár kisgyerekekkel elindulni egy hosszabb útra – pedig az embernek van kocsija, van benne gyerekülés, meg lehet bármikor állni – gyakran elgondolkodom, hogy mekkora kihívást jelenthet a háború elől menekülő családoknak több ezer kilométereket megtenni csecsemőkkel és kisgyerekekkel.”

Hesna arra is rávilágított, amiről a sajtóban ritkábban olvashatunk: „A hírekből kiderül, hogy mennyien sérültek vagy haltak meg, de arról sokkal kevesebbet hallunk, hogy a háborúnak milyen drámai, látszólag láthatatlan következményei vannak. Minden ötödik ember súlyosan sérül mentálisan az események hatására, és a gyerekek aránya ezen belül óriási. Egy felmérés szerint a Gázai-övezetben a gyerekek fele fontolóra vette már legalább egyszer az öngyilkosság gondolatát. Kiráz a hideg ettől… És ötből 3 gyermek valamilyen formában már ki is próbálta az önsértést. Ezek rendkívül ijesztő adatok. A gyerekek esetében a stressz, az álmatlanság, a szorongás, az ágyba vizelés, a pánikrohamok, az evészavarok minden háborúban jelen vannak. Ezek hosszú távú, az egész életükre kiható következmények.”

Mészáros Antónia az eseményt megvalósító szervezet ügyvezető igazgatója évekkel ezelőtt maga is haditudósító volt, a BBC kötelékében: „Az én háborús napjaim már rég mögöttem vannak, de amikor az ember látja, hogy egy gyerek szenved, ott él az egykori háza romjai között, nincs mit ennie, innia, megsebesült, felrobbantották, nem tud iskolába menni, nincs esélye a jövőre és gyakorlatilag már nincs is gyerekkora, az olyan mély nyomot hagy, hogy soha nem lehet elfelejteni. Az ilyesmire mindenki egy életen át emlékszik és nem tud nem arra gondolni, hogy akár az ő gyerekével is megtörténhet.”

Antónia hozzátette: „A háború nem a katonák ügye, hanem családok, gyerekek és az egész emberiség terhe. Ha a békében élő emberek hagyják, hogy a világ akár legtávolibb tájain egész elveszett generációk jöjjenek létre, úgy nőjenek fel a gyerekek, hogy gyerekkoruk a fegyverek ropogásának árnyékában telik, nem tudnak megfelelően fejlődni fizikailag, nem tudnak iskolába járni, tanulni és kikapcsolódni, akkor ez nem marad helyi kihívás, hanem az egész világ problémája lesz.”

A személyes oktatás hiánya – különösen, amikor már a covid időszaka alatt is hosszabban érintette a gyerekeket – önmagában is rettenetes hatással van a háborúban felnövő generációkra. Vörös Szabolcs a harkivi úgynevezett föld alatti iskolák jelentőségéről beszélt, ahol az egykori metrómegállókban, ablakok nélkül és néhány órára csupán, de személyesen tudnak találkozni a gyerekek.

 “Ők ebben nem azt látják, hogy mennyire abszurd az egész, hanem hogy végre látom a kedves pajtásaimat és tudok velük játszani.”

Szabolcs azonban látott olyan gyerekeket is, akik reggel nem az iskolába készülődtek, hanem egyenruhát húztak és fegyvert akasztottak a vállukra.

“Az első gyerekkatona élményem 2015-ből származik, akkor volt a Debalcevei-csata, amikor számos ukrajnai terület orosz ellenőrzés alá került. Mi akkoriban jutottunk át ezen a de facto határon és ott láttam először gyerekkatonát. Nem vagyok orvos, de tisztán meg lehetett állapítani, hogy ez egy iskoláskorú gyerek. Valami kis védőfelszerelés volt rajta és egy gépkarabély volt a vállán, a jegyre osztott kenyér és hagyma kiosztását felügyelte. Ott állt a bejáratnál és csak rajta keresztül tudott a helyi lakosság bemenni az élelmiszerelosztó pontra.”

A gyerekkatonaság még napjainkban is gyakori jelenség. Hivatalos források szerint 2023-ban 8.655 gyermeket toboroztak, leginkább Kongóban, Mianmarban és Szíriában, de a valós szám ettől jóval magasabb lehet.

A tavalyi évben hivatalosan már 32.990 olyan esetet rögzítettek, amelyben a gyermekek ellen súlyos jogsértés történt. Az előző évekhez képest 35%-kal nőtt a gyilkosságok és a csonkítások száma, 32%-kal a humanitárius segítségnyújtás megtagadásának előfordulása és 25%-kal a gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszakos cselekmények száma.

Huszti István egy 9 éves ukrajnai kisfiúról mesélt, akinek, mint oly sok gyereknek a konfliktuszónákban hirtelen kellett felnőnie: „Ez a kisfiú leült, hogy elmesélje nekem a történetét, majd megszólalt, hogy: Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál. És akkor elmondta, hogyan halt meg az édesanyja a saját szeme láttára egy rakétarepesz által. Láttam, hogy külsőre olyan, mint bármelyik korabeli gyerek, a történet viszont, amit elmesélt, egy felnőtt ember számára is traumatikus lenne.”

„Az, hogy a világ figyel és a történetek eljutnak a nyilvánossághoz, végsősoron emberéleteket menthet meg. Ehhez hozzájárulnak az újságírók is és nagyban hozzájárul azoknak a jóérzésű embereknek a támogatása, akik néhány ezer forint adománnyal segítik a humanitárius szervezetek munkáját, hogy a gyerekek esélyt kaphassanak a túlélésre és egy későbbi teljes életre”- zárta a beszélgetést Mészáros Antónia.

Az UNICEF töretlenül segít a válságövezetekben, akkor is, amikor a gyerekek már senki másra nem számíthatnak. A vészhelyzetekre való gyors reagálás és a hosszú távú, fenntartható megoldások előmozdítása érdekében a szervezet munkájának folytatásához biztos és kiszámítható támogatásra, havi rendszeres adományozókra van szükség.

A beszélgetés az UNICEF Magyarország új jótékonysági kampányának nyitóeseménye volt, melyen keresztül adománygyűjtés indult a fegyverek árnyékában felnövő gyerekek helyszíni életmentő támogatására. A szervezet élelmiszert, ivóvizet, gyógyszert, orvosi ellátást, menedéket, oktatást, valamint lelkisegélyt biztosít és akkor is a helyszínen marad, amikor a hírek már a következő válságról szólnak. Még ha véget is ér egy háború, az nem jelenti azt, hogy minden helyreáll a következő naptól. Az iskolák, kórházak újraépítésére, az érintettek által átélt traumák feldolgozására idő kell.

Pár ezer forint adomány havonta már emberéleteket menthet, ezért a szervezet felkér minden jóérzésű embert, aki megteheti, hogy segítse a gyermekekért végzett humanitárius munkát ITT >>>