Szabolcs mesélt…

Szabolcs mesélt…

Jó másfél évtizede történt, hogy Szörényi Szabolcsot meg tudtam győzni, ugyan meséljen egy kicsit  a vasútmodellezés iránti különleges vonzalmáról, amit a két legendás zenekarban, az Illésben és a Fonográfban játszott, egyáltalán nem jelentéktelen szerepe sem tudott soha elhalványítani. Szót szó követett, és a beszélgetésünk végére kikerekedett egy hihetetlen sztori. Szerencsés vagyok, hogy a magyar rocktörténet minap elhunyt nagy alakjára ilyen jó hangulatú, sajátságos „önéletrajzával” emlékezhetek.

A Nyugati

„Idős fejjel visszagondolva már gyanítom, hogy mi fogott meg, amikor vasárnap felmentünk anyámmal és testvéremmel, Leventével a Ferdinánd hídra nézelődni. Ez egy külön szertartás volt mise után, a vasárnapi ebéd előtt számunkra. Annyira szerettük, hogy ezért képesek voltunk egész héten jók lenni, csakhogy anyánknak ne lehessen hivatkozási alapja a mindössze tizenöt-húsz perces kitérő elhagyására. A Visegrádi utcában laktunk, a Szent Margit templomba jártunk, így anyánknak sem esett nehezére a kis séta és az ácsorgás a hídon, ahonnan minden fontos dolgot meg lehetett figyelni, hogy mi történik a Nyugati pályaudvaron. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de lenyűgözött a vasút bonyolult, mégis logikusan és pontosan megszervezett rendszere.

A történethez tudni kell, hogy közúti közlekedés az ötvenes évek elején nem volt. Ha motorberregést hallottunk a Visegrádi utcában, Leventével hanyatt-homlok rohantunk az ablakhoz, hogy jön egy autó. Ez az időszak volt nálunk a vasút virágkora. Ha utazásról vagy szállításról volt szó, csak a vasút jöhetett szóba. Óriási nyüzsgés, hatalmas forgalom volt vasárnap délelőtt is a Nyugati pályaudvaron. Folyamatosan húztak ki a szerelvények, és álltak vissza egy másik vágányra, hogy utasokkal tömve aztán elinduljanak Cegléd, Szeged felé. Pöfögtek, sípoltak, füstöltek a gőzmozdonyok, némelyiket már megismertem, a 424-es és a 328-as, a „hegyes-púpos” voltak a kedvenceim. Azért hívták hegyes-púposnak, mert hegyes volt a füstszekrényajtó rajta. Sokáig nem értettem, hogy miért áll rengeteg vasúti kocsi félreállítva. Sajnáltam őket, hogy nem kellenek senkinek. Később tudtam csak meg, hogy ezek a kocsik tárolóvágányon állnak, és ha szükséges, szerelvényekhez kapcsolják őket. Szerencsére a Ferdinánd hídhoz közel dolgozott egy daru is, amely a tehervonatokról rámolta le a Háztól-házig-szolgálat kék konténereit vagy a raktárba (azóta ezeket a raktárépületeket lebontották) vagy mindjárt a teherautókra. Ebben az időben a váltókat még kézzel állították (vajon tudja-e még ma valaki, mi az a súlykörte?), és nem fény-, hanem alakjelzők, azaz szemaforok működtek a mozdonyvezetők tájékoztatására.”

Játékvasút

„A játékboltok kirakataiban is a kisvasút, vagy ahogy akkor mondták, a villanyvonat kötötte le leginkább a figyelmemet. Általában egy hatvan-nyolcvan centiméteres átmérőjű kört alkotó sínpáron futottak. Némelyik viszont fák és állomásépületek között, sőt alagutakban közlekedett. Azt hittem, hogy nem látok jól. Ilyen nem létezik, hogy a kismozdony meg a kiskocsik maguktól mennek! Természetesen írtunk a Mikulás bácsinak és a Jézuskának is, hogy közös erővel szerezzenek be nekünk karácsonyra egy villanyvonatot, de a levelek valószínűleg nem érkeztek meg a címzettekhez.”

Terepasztalok

„Húsz év telt el, és a Budapesti Műszaki Egyetem Kinizsi utcai épületében modellvasút kiállítás nyílt. Rengeteg terepasztal, különböző vitrinekben a legkülönbözőbb mozdonyok, kocsik, akkori szemmel megítélve szuper tereptárgyak, épületek, alagút, viadukt, szóval nem győztem bámulni a sok csodát. A vezérlőpultnál emberek kapcsolgattak, sorompók záródtak, nyitódtak, kisautók, emberkék jöttek-mentek, gyönyörű volt. Egy felsőpályás viadukt kicsinyített mását láttam talán Thüringiából. Komótosan ment a vonat egyik hegyről a másikra, ahogy a valóságban. A viadukt kétharmada mínium színű volt, a többi része rezedazöld, merthogy egy apró melós lógott rajta: éppen akkor festette… Ez nekem már több volt a soknál. Akkor fertőződtem meg ezzel a modellvasút betegséggel, kigyógyíthatatlanul. Az első készletemet abból a pénzből vettem az Úttörő Áruházban, amit az Illés együttessel kerestem a nógrádverőcei ifjúsági táborban 1965 nyarán. Ötven forintot kaptunk fejenként minden este, amiért játszottunk vagy három-négy órát. Azokban a hónapokban csiszolódott össze a zenekar, akkor született meg az első négy saját dalunk, és akkor szereltem össze az első készletemet a Visegrádi utcai lakásunkban. Szerkocsis gőzmozdony, paklikocsi, személykocsik, sínek, váltók, jelzők, trafó. Bródy még arra is vigyázott, hogy a vasutat se felejtsem el a koncertezések közepette: számtalan dalt írt a vasútról Koncz Zsuzsának, az Illésnek, sőt nekem, az első és egyben az utolsó szólólemezemre is.”

Ha felépül végre…

„Azt terveztem, hogy ha felépül végre a házam, terepasztalom lesz. Úgy harminc évig, merthogy ennyit vártam a házam felépülésére, csak papíron és a fejemben nőtt, gazdagodott a terepasztal-tervem. A terveim miatt már a házat is az átlagosnál nagyobbra kellett építeni. Amikor elkezdődhetett a munka, rájöttem, hogy elszúrtam, új tervet kell csinálnom. Az új elképzelésem szerint minden szerelvény mozgását számítógép hangolja össze, minden helyváltoztatásnak konkrét célja van, és természetesen minden pontosan ugyanúgy működik, mint a valóságban. Ma már borzasztó finom a modellvasút technika, lépést kellett tartanom a legújabb kihívásokkal.

A terepasztalom első blokkja – mi is lehetne más? – a Nyugati pályaudvar. A fejállomástól a vontatási telepig. A Körfűtőház a háború előtti állapotot tükrözi, mert sajnos a valóságban bombatalálat érte. A Nyugati pályaudvar egészen a Róbert Károly körútig méretarányosan pontosan úgy néz ki a terepasztalomon, mint a rendszerváltásig a valóságban. Akkor kezdődtek csak a nagy átalakítási munkálatok a környéken. A csarnok, a fogadóépületek nálam éppen olyanok, mint amikor a Ferdinánd hídról néztem annak idején őket. A terepasztal tervezett két másik blokkja az insbrucki pályaudvar, és egy alagutas, viaduktos, fordulóalagutas közlekedési csomópont Svájcban. Hogy a tervem maradéktalanul megvalósulhasson, másfél kilométer váltó- és vágányrendszert kellett vásárolnom egy olasz cégtől. Egy évig vártam a megrendelésemre, akkor is rohangálnom kellett érte Ferihegyre, a csepeli szabadkikötőbe, a 72-es postára, de minden rendben megérkezett. Egyéb elfoglaltságaimtól függően hosszabb-rövidebb megszakításokkal tizenhárom éve dolgozom barátaimmal a projekten. Még sokáig élek, mert be kell fejeznem, amit elkezdtem.”

Horváth Gábor Miklós