Hommage á Szokolay Sándor

Szokolay Sándor műveit úgy hallgattuk otthon a rádióból, hogy pisszennem se volt szabad. De nem éreztem tragédiának, sőt: angyali

Szokolay Sándor Kossuth-díjas magyar zeneszerző, egyetemi tanár

viselkedésemmel legalább bizonyítani tudtam anyámnak, hogy mennyire szeretem őt, ha kell, megállom azt is, hogy hosszú ideig levegőt sem veszek.

A nagy ’31-esek, Latinovits, Szokolay és természetesen anyám tiszteletet parancsolóak voltak számomra. Úgy éreztem, komolyan kell vennem mindazt, amit csinálnak, amit mondanak, el kell ismernem, amit tudnak, el kell fogadnom, amit szeretnek, akiért rajonganak, mert ez nyilván az a korosztály, amelynek tagjai tökéletesen tisztában vannak mindennel. Ismerik a dörgést. Minden kérdésre tudják a választ. Elég, ha csak őket figyelem.

Latinovits Zoltán elég hamar kibillentett a lelki egyensúlyomból. Hát mégsem igaz, hogy élnek emberek, akik mindenre tudják a választ, és mindig megtalálják a legjobb megoldást?

Szokolay akkor hívta fel magára újra a figyelmemet, amikor Sopronba költözött. Él olyan köztiszteletben álló ember a világon, aki számtalan fontos társaság és csoportosulás vezéralakjaként képes elhagyni a fővárost, szögre akasztani a népszerűséget, megbecsülést, szeretetet, amit a közszereplés nyújt, és újra csak a hangok birodalmában kíván élni, mint tizenhat évesen a békéstarhosi Énekiskolában?!

Persze a döntés nem volt ennyire egyszerű. Kellettek hozzá a rendszerváltás körüli idők nemtelen csatározásai, amelyekben Szokolay nem óhajtott részt venni. Volt sokkal fontosabb dolga is. A zene. Ami tizenhat éves korában megfogta, és élete végéig nem eresztette el. Utolsó beszélgetésünk idején gyakran még napi tíz óránál is többet dolgozott, hogy új művével, amelyet Csoóri Sándor köszöntésére írt, elkészüljön időre. Talán az egész családunk rajongását is megérezve, mégiscsak szóba elegyedhettünk. Boldogan mesélt nagyapja és édesapja zeneszeretetéről, amely az életét meghatározta, kiváló mestereiről. Frappáns választ adott arra a kérdésemre is, hogy miért hagyta el Budapestet.

„Nagyapám zenei oktatásban nem részesült, mégis sok hangszeren kitűnően játszott. Ösztönös adottságai voltak, autodidakta módon hegedült, klarinétozott.  Rézfúvós hangszeren, ami csak a keze ügyébe került, hamarosan jól játszott. Édesapám hegedűművész szeretett volna lenni. Szegeden, Debrecenben tanulmányokat folytatott a konzervatóriumban. Családalapítása meghiúsította ezt a vágyát. De neki köszönhetem, hogy a zenét választhattam hivatásomnak, mert 1947-ben ő vitt el Békéstarhosra, az ott alakult Énekiskola felvételi vizsgájára. Példaképek özöne terelte, irányította egész gyermekkoromat. Tarhos alapítója, Gulyás György. Ő volt zenében az Első! A budapesti Zeneakadémián Kodály Zoltán volt rám óriási hatással. A legtöbbet próbálta kisajtolni növendékeiből. Tanár Úr elsősorban mérhetetlen igényessége miatt a mai napig a legnagyobb emberi és művészi példaképem. Zeneszerzés mesterem, Farkas Ferenc és Ádám Jenő, Bárdos Lajos a próbatevő 50-es éveinken segítettek át bennünket. Én nem akartam zeneszerző lenni, csak azzá váltam félévi zenetanulás után. Egész életem legnagyobb adományának tartom ezt, méghozzá égi adományának! Mert ezzel együtt boldogságot és harmóniát kaptam, s azt csinálhatom, amihez igazán kedvem van. Békéstarhoson jóval több mint száz zongoradarabot írtam. Ma is vállalom őket! Gyürkőzöm sokat, de alkotás során nemigen szenvedtem.

Sopronba nem ’kivonulásként’ mentem, hanem bevonultam az ott rám váró alkotói szerzetes-házamba, ahol mindennél boldogabb vagyok. Bensőmre hallgattam, amit Babits gyönyörűen fogalmazott meg: ’állj akarattal a rejtett erőkhöz’. S az In Horatium című vers befejező sorai ki is mondják ennek az igazi értelmét: ’melyek a változás százszínű… kusza kerek koszurúját fonják.’ Ez az élet kusza kerek koszorúja mindennél fontosabb, főleg a főváros zajától távol. Az alkotó embernek az életét nem intézni a legfontosabb, hanem írni!”

Anyám valósággal itta Szokolay szavait, amikor az interjút olvasta. Szegényt ez év nyarán temettük. Szokolay Sándor pedig most költözött tovább a mennyei alkotóházába.

Kiről, kinek írjak ezután?!

 Horváth Gábor Miklós