Richard Wagner: A Rajna kincse -Bemutató: 2015. március 21.

Rendező, vizuális koncepció                   M. Tóth Géza

Díszlettervező                                             Tihanyi Ildikó

Jelmeztervező                                             Bárdosi Ibolya

Dramaturg                                                    Orbán Eszter

Vetített látvány                                            Antonin Krizsanics, Gerdelics Miklós,

Jurik Kristóf, Kazi Roland, Nagy Tibor,

Piros Péter, Bouandel Doraya

Játékmester                                                 Nina Dudek

Rendezőasszisztens                                   Mányik Albert

Karmester                                                    Halász Péter

Wotan                                                          Kálmándi Mihály

Donner                                                         Egri Sándor

Froh                                                              Nyári Zoltán

Loge                                                              Adrian Eröd

Alberich                                                        Marcus Jupither

Mime                                                             Megyesi Zoltán

Fasolt                                                            Cser Krisztián

Fafner                                                           Gábor Géza

Fricka                                                            Németh Judit

Freia                                                             Keszei Bori

Erda                                                              Gál Erika

Woglinde                                                     Wierdl Eszter

Wellgunde                                                   Simon Krisztina

Flosshilde                                                    Heiter Melinda

 További előadások: március 24., 26., 28.

 Az Operaház 2015. március 21-én bemutatja A Rajna kincse című operát. Wagner Ring-ciklusa hosszú évek óta nem volt műsoron – idén tavasztól M. Tóth Géza rendezésében újjáépül a tetralógia.

            A Balázs Béla-díjas, Oscar-díjra is jelölt animációs rendező évek óta kapcsolatban áll a Magyar Állami Operaházzal. Egyedi stílusú filmjei az operajátszás és az Operaház történetéről nagy sikert arattak a közönség körében. 2013-ban a Máté-passiót vitte színre; előadásában a vetített kép és az élő zene, illetve a színpadi látvány együtt alkottak egységet, a közönség pedig nem csak befogadója volt a produkciónak, hanem aktív részese is. Közel egy éve foglalkozik A Rajna kincse előkészítésével, miközben szem előtt tartja, hogy ezúttal a teljes Ring-ciklusnak kell egységet képeznie. „A szerző szándéka a fontos, figyelembe véve persze azt is, hogy az adott időszakban, éppen most, 2015-ben, az Operaházban, az adott énekesekkel és adott zenészekkel hozunk létre egy – azaz a négy év során négy – előadást. Arra jutottam, hogy ebben a megközelítésben meghatározó a látványt szervező logika, azaz a látványdramaturgia” – nyilatkozta M. Tóth Géza a produkció műsorfüzetéhez készült interjúban.

A sorozathoz olyan térszervező logikát keresett, ami nem kifejezetten a formából építkezik, mert világosan látta, hogy a mű ledobná magáról, ha egy-egy jelenet között teljesen átrendeznék a színpadot, hangsúlyosan képekre bontva a művet. „Miután ez egy egybefüggő mítosz, nagyon sok szállal kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek, felvonások csakúgy, mint a tetralógia egyes darabjai. Ennek a térszervezés logikájában, az anyag- és térhasználatban is meg kell jelennie. Ez volt az egyik kiindulási pont. A másik pedig, hogy nagyon sok olyan dolgot írt bele Wagner, ami a klasszikus színpadi megoldásokkal nehezen megvalósítható. (Sellők úsznak a víz alatt, tűz lobban a semmiből, bejön két óriás, valaki sárkánnyá változik a szemünk előtt…) Tehát valamilyen varázslásra alkalmas médiumot kellett találni” – tette hozzá az alkotó.

Mindezeket félig transzparens vetítőfelületek segítségével kívánja megvalósítani; az anyagok előtt és mögött lévő fény arányának változtatásával előidézett álomszerű hatásra építve, vagy ez által elrejtve vagy kiemelve a szereplőket. A vetített kép, a különböző színű fény és a jelzésszerű díszletelemek együttese adja a stílust. A vetített képi közeg azonban csak a látvány egyik eleme, legalább ennyire fontos szerepet játszik a fény, a díszlet, a jelmez és persze mindenekelőtt az énekesek játéka, mozgása, színpadi jelenléte.

A vetítés két külön pontról (szemből és hátulról) történik, előre legyártott kétszer két és félórányi mozgókép-anyaggal, ám M. Tóth Géza kiemeli: „Fontos, hogy ez nem mozifilm, inkább egy folyamatos mozgó vizuális jelenlét. Ha túlhangsúlyozódik ez az elem, az hiba, hiszen egyetlen formai megoldás nem lehet öncélú, mindennek a műről és Wagnerről kell szólnia.”

A rendező a művet a modernitás társadalmi kérdései felől közelíti meg. Úgy véli, járható út volna az is, ha egy történelmen kívüli időben játszódó mitológiai történetet mond el istenekkel, törpékkel és óriásokkal, de abban az esetben a társadalomkritikai vonulat sokkal rejtettebben jelent volna meg. „A másik, amit el tudtam képzelni, hogy inkább a kapitalizmus kritikáját mutatjuk intenzívebben, ami Wagner Schopenhauerrel, Nietzschével való kapcsolata, sőt részben az ő befolyásuk által lett a gondolkodásának fontos része. És ez egy nagyon izgalmas, napról napra aktuálisabb tematika. Ha ezt választom, a mitologikus vonal nyilvánvalóan érintőlegesebb, és óhatatlanul a sci-fi mitologikumába hajló lesz, és nem a történelem előtti korokat idézi.”

Miután ez a döntés megszületett, egy olyan hierarchia bontakozott kis az alkotó előtt, amelybe az összes a rendszerben élő alak bele van kényszerítve, és törekszik egyre feljebb a pénz által megszerezhető hatalom rendszerében. Ebben a struktúrában nem csak a gazdagság, hanem az általa megszerezhető, kikényszeríthető befolyás is számít. „És ami még érdekesebb: az egyre magasabb társadalmi státusz elérését elsősorban nem a magasabb pozíció előnye, hanem sokkal inkább a lecsúszástól, a kiszolgáltatottságtól való félelem motiválja. Az alant valókon uralkodni önmagában nem annyira vonzó – minden „uralkodó” (tanár, szülő, vezető stb.) érzi ennek a terhét, felelősségét is –, de azzal mindenki tisztában van, hogy lent lenni nagyon rossz.”

            A zenei megvalósítást Halász Péter, az Opera főzeneigazgatója irányítja. „Az első Ring ciklust élőben itt, a Magyar Állami Operaházban hallottam tinédzser koromban Jurij Szimonov dirigálásával, de igazán akkor kezdtem a darabbal ismerkedni, amikor később Solti György lemezfelvételét megkaptam ajándékba” – nyilatkozta a dirigens.

            A Rajna kincse rendkívül színes és kiválóan strukturált partitúráját hónapok óta elemzi és vallja: minden egyes átnézéskor új felfedezést tehet benne az ember. „A Rajna kincsének számos jelentős és nagyon különböző interpretációja ismert: gyakran akár fél órával gyorsabb az egyik, mint a másik. Az előadások nemcsak hosszukban, hanem számos más kritériumban (pl. hangszín, plasztikusság) is nagyon különbözőek” – teszi hozzá. „A vezérmotívumok rendszere talán kevésbé szövevényes, mint a tetralógia utolsó két darabjában, de igen kifinomult pszichológiai kommentárt ad a cselekményhez. Mindenképpen megéri a hallgatónak megismerkedni a motívumokkal és a szöveget figyelmesen elolvasni – ez egy csodálatos intellektuális kaland, ami már sokakat rabul ejtett.”

A bemutatón az Opera vezető énekeseit hallhatja a közönség. A főszerepben, Wotanként Kálmándi Mihály, a 2013/2014-es évad kamaraénekese lép színpadra, Loge és Alberich szerepére pedig két külföldi vendégművészt kértek fel. Adrian Eröd és Marcus Jupither debütál a budapesti Operában.

 

A nibelung gyűrűje az Operaházban

Karczag Márton

 

Richard Wagner páratlan opera-négyese, A nibelung gyűrűje korábban sosem látott feladatok elé állította a 19. század végének színházait. Addig a legnehezebben színre állítható műveknek Verdi és Meyerbeer nagyoperái, az Aida, a Don Carlos, A szicíliai vecsernye, illetve A próféta és a Hugenották számítottak. Ezekhez képest a Ring mamutzenekara, A Rajna kincse három nyíltszíni változása és színpadtechnikai trükkjei – mint a sellők úsztatása vagy a szivárványhíd megjelenése – mind elképesztő erőpróba elé állították az 1880-as évek operaházait.

A budapesti Operaház a megnyitása után négy évvel, 1889 januárjában, két egymást követő napon, 26-án és 27-én mutatta be A Rajna kincsét és A walkürt. Ahhoz, hogy a kis közép-európai színház felnőjön egy ilyen hatalmas vállalkozáshoz, olyan megszállott zenei vezetőre volt szüksége, mint amilyen a 28 éves Gustav Mahler lehetett. A zeneszerző-karmester mindössze két és fél évesre sikeredett pesti tartózkodásának legnagyobb sikere a Parasztbecsület és a két Wagner-mű magyarországi bemutatója volt. A ciklus második felét 1891-ben szerette volna bemutatni, de erre már nem maradt ideje. Az Operaház vezetősége A Rajna kincse és A walkür után természetesen nem hagyhatta félbe a Ringet. Mahlert Josef Řebíčekkel próbálták pótolni. Az elfeledett cseh karmester, aki már az 1860-as években Wiesbadenben a Wagner-művek elkötelezett tolmácsolójának számított, később a Berlini Filharmonikusok vezetője lett. A Siegfriedet és Az istenek alkonyát végül ő mutatta be Budapesten, 1892. április 9-én, illetve december 10-én. Noha a színlapok ezekben az években nem tüntették még fel a rendezőt, az operák színpadra állításáért minden valószínűség szerint Alszeghy Kálmán volt a felelős.

A teljes Nibelung gyűrűje először 1893. január 30. és február 4 között szólalt meg, Řebíček vezényletével. A következő két teljes ciklusra a millenniumi kiállítás alkalmával, 1896 júliusában, illetve augusztusában került sor. Érdekes, hogy a tetralógia darabjain két karmester, Máder Rezső (A Rajna kincse, Siegfried) és Kerner István (A walkür, Az istenek alkonya) osztozott. A négy opera kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan műsoron maradt, a századforduló után pedig elkezdték felfrissíteni az előadásokat. Az 1920-as évek közepén Márkus László rendezte újra a ciklust (különös módon utoljára A Rajna kincse készült el), Bernhard Tittel (hazai plakátokon Tittel Bernát) betanításában. Az 1930-as években nem csak a Ringet játszották egyben, hanem teljes Wagner-sorozatok is voltak, nem ritkán világsztárok közreműködésével.

Nádasdy Kálmán már beérkezett művészként, 1940-ben állt neki a saját Ringjének. A díszleteket és a jelmezeket Fülöp Zoltán tervezte. A Rajna kincse Ferencsik János, az 1942-ben felújított Walkür Lukács Miklós vezényletével szólalt meg. A világháború után 1947-ben készült el a Siegfried, mely csak kétszer kerülhetett színre. Politikai nyomásra csökkenteni kellett a Wagner előadások számát is, így a tetralógiából a következő két évtizedben csak A walkür maradt műsoron.

Hatalmas várakozás előzte meg a Ring 1969-ben kezdődő felújítását. Ekkor készült el Blum Tamás új műfordítása, a műveket Lukács Miklós tanította be, a második szereposztásokat Kórodi András vezényelte. A ciklust – új bayreuth-i mintára – Békés András rendezte, alkotótársai Forray Gábor díszlet- és Szeitz Gizella jelmeztervezők voltak. (Békés betegsége miatt a Siegfriedet végül Mikó András állította színpadra). Az 1974-ben befejezett Tetralógia az Operaház 1980-as bezárásáig műsoron maradt, A walkür az Erkel Színházba is átkerült.

Wagner halálának 110. évfordulóján, 1993 februárjában indult a legutóbbi Ring-sorozat. Alszeghy Kálmán és Márkus László után Nagy Viktor volt a harmadik rendező, aki mind a négy darabot színpadra állította. Az előadások díszleteit Csikós Attila, jelmezeit Vágó Nelly tervezte. A Rajna kincsét Medveczky Ádám és Kovács János, a további operákat Jurij Szimonov vezényelte. Miután Az istenek alkonya is elkészült, a tetralógia csak egyben ment, évi egy-két alkalommal, egészen 2007 januárjáig. Az Operaházban A Rajna kincse összesen 223, A walkür 532, a Siegfried 187, Az istenek alkonya 162 előadást ért meg.

Wagner: csodálat és gyűlölet kereszttüzében

 

Wagner erőteljes vonzereje részben éppen annak köszönhető, hogy az ember életének oly sokféle területét képes áthatni – mi több, a komponisták között egyedüliként rendelkezik

ezzel a képességgel, s a színpadi szerzők közül ennyiben talán csak Shakespeare-hez hasonlítható.

Nos, ha furcsának találják is, hogy az emberek életére gyakorolt hatásában Wagnert Shakespeare-hez hasonlítom, egy dolog minden esetre bizonyos. Wagner „gyanús”, Shakespeare nem. Ismeretes, hogy Shakespeare életéről nagyon keveset tudunk, s éppen ezért könyvek hosszú sora vet fel mindenféle elméleteket vele kapcsolatban. Ezzel ellentétben Wagner életéről óriási ismeretanyagunk van: tudjuk, hol volt és mikor, mit csinált ott és mi volt a véleménye – szóval nagyjából mindent. Több ezer levele maradt fönn, meglehetősen nagyszámú könyvet és cikket írt, életének későbbi szakaszában pedig hívek és csodálók hada vette körül, akik minden egyes gondolatát, véleményét lejegyezték. Ezeknek nagy részét sokan meglehetősen bizarrnak találják, és vitathatatlan, hogy van köztük nem egy, ami igencsak ellenszenves. Vajon lényeges-e ez annak, aki arra tesz kísérletet, hogy értékelje és értse a művészetét – vagyis a legfőbb tényezőt, ami fontossá teszi őt? És vajon mennyire lényeges, hogy ez a művészet a Harmadik Birodalom többé-kevésbé „hivatalos” művészetévé vált? Véletlen volt-e az a szerencsétlen Wagnerfüggőség, amely Hitlerben kora ifjúságától kezdve kialakult, vagy kell-e valami sötétebb, mélyebb kapcsolatot sejtenünk a Wagner-operák hatalmas varázsa és egy kimondhatatlanul gonosz politikai rendszer között?

Shakespeare-rel kapcsolatban ilyen kérdések nem merülnek föl. Senki sem állíthatja, hogy akár egyetlen történelmi eseményért is felelős lenne, kivéve természetesen az irodalom- és színháztörténetet. Sokakat már csak azért is lenyűgöz az élete, mert bámulatosnak tartják, hogy egyetlen ember – bármilyen iskolázottságú, társadalmi helyzetű, vallási meggyőződésű legyen is – hogyan tudta létrehozni azt az életművet, amelyet több-kevesebb bizonyossággal Shakespeare-nek tulajdoníthatunk. Ez az érzés késztet sokakat arra, hogy Shakespeare-ről, az emberről próbálják megtudni az „igazságot” – mintha az, amit valaha is megtudhatnának róla, kevésbé lenyűgözővé tehetné színdarabjai csodáját…

A Wagner művészete iránti csodálat sokkal kevésbé általános – és ez nem is fog változni. Ami egyesek számára olyan bosszantóan kikerülhetetlenné, másoknak viszont olyan ellenállhatatlanul csábítóvá teszi Wagnert, az egyebek között az, hogy érett művei a valaha létrehozott legnagyobb művészi alkotások státuszára tarthatnak számot.

Ez az igény Wagner hívei szerint tökéletesen megalapozott, és az emberrel és művével kapcsolatos előítéletek eloszlatásával fáradhatatlanul igyekeznek megvilágítani a szkeptikusoknak, hogy mennyire az. Azok viszont, akik visszaborzadnak Wagnertől, úgy vélik, hogy művészete ugyan tagadhatatlanul hatalmas erővel bír – csak hogy veszélyes, megrontó erő ez. Talán nincs is még egy művészi életmű, amellyel kapcsolatban ez az érzés ilyen szilárdan tartaná magát. Sok, életében nagy tekintélynek örvendő művész merült feledésbe annak a titokzatos, de megbízható folyamatnak a során, amit az idő próbájának nevezünk. Wagner kortársai, sőt számos 20. századi muzsikus is ezt a sorsot jósolta Wagnernek. A komponista azonban már több mint 125 éve halott, s teljesen nyilvánvaló, hogy művei fennmaradásra vannak ítélve. Ám a vele kapcsolatos megosztottság

is fennmaradt, úgy, ahogyan senki más esetében. […] Bach, Mozart, Beethoven, sot minden jelentős művész esetében vannak erős, olykor akár igen éles véleménykülönbségek a művelt hallgatóság körében, ám ezek sosem olyan mérvűek és olyan sarkalatosak, mint Wagnerrel kapcsolatban. Ez már eleve érdemessé teszi a közelebbi tanulmányozásra, még ha a művészete hidegen hagy is valakit, ahogyan sokan állítják magukról. Nekem egyébként éppen a Wagner művészete iránti közömbösség a legnehezebben érthető. Azt még értem, vagy akár érzem is, hogy mi az, ami nyelvezetében vagy akár egész életművében zavarja vagy visszariasztja az embereket, de az felfoghatatlan, hogyan lehet érzéketlenül elmenni mellette.

Michael Tanner: Wagner (részlet – ford. Rácz Judit) 

Marcus Jupither – bariton

A svéd operaénekes hazájában az egyik legismertebb és legkeresettebb művész. Repertoárja több mint 60 darabból áll. Zenészcsaládból származik, apja szintén operaénekes. Stockholmban a Királyi Zeneművészeti Egyetemen és az Opera Akadémián tanult. Színpadon Don Giovanniként mutatkozott be 1995-ben Johannes Schaaf rendező darabjában. Azóta az összes jelentősebb operában megfordult már hangfajának leghíresebb szerepeiben, többek közt Figaróként, Marcellóként és Fordként. 2015-ben a Magyar Állami Operaházban debütál.

Adrian Eröd – bariton

1970-ben született Bécsben. 1966-ban Franz Lukasovsky és Walter Berry tanítványaként kitüntetéssel fejezte be énekművészi tanulmányait a bécsi Zenei és Művészeti Főiskolán. 1993 és 1995 között több díjat nyert Ausztriában, Lengyelországban és Japánban. 1996-ban a bécsi 15. Nemzetközi Belvedere Énekverseny döntőjében a legsikeresebb osztrák résztvevő volt, majd 1998-ban Billy Budd- és Almaviva gróf-alakításaiért kapott elismerést. Koncerténekesként repertoárján szerepel Orff Carmina Burana, Bach Máté-passió, Brahms Német Requiem, Mendelssohn Éliás és Haydn Évszakok című műve. 2002-ben Nikolaus Harnoncourt vezényletével a Bécsi Filharmonikusokkal énekelt a Máté-passióban, de fellépett Ricardo Mutival a Vatikánban, valamint Sir Simon Rattle irányításával a Berlini Filharmonikusokkal is. Eddigi pályafutása során olyan neves művészekkel dolgozott együtt, mint Klaus Maria Brandauer, Dennis Russel Devis és Fabio Luisi. Gounod Rómeó és Júliájában nyújtott nagysikerű Mercutio-alakításáért, melyet Neil Shicoff és Stefania Bonfadelli oldalán a bécsi Staatsoperben nyújtott 2001-ben, később egy teljes évadra szerződtette az intézmény.

Cselekmény

A Rajna mélyén a három rajnai sellőlány őrzi a kincset: a felbecsülhetetlen értékű aranyat. Alberichet, a nibelung törpét elkápráztatja a lányok szépsége, de miután ők kikacagják, az arany csillogása kelti föl érdeklődését. A lányok kikotyogják, hogy az, aki megszerzi az aranyat és gyűrűt formáz belőle, a világhatalmat is magáénak tudhatja. Csakhogy ehhez le kell mondania a szerelemről. Alberich elátkozza a szerelmet és ellopja az aranyat.

Wotan, az istenek ura épp felesége, Fricka korholását hallgatja: az istenek várának építési munkáját végző két óriásnak, Fasoltnak és Fafnernek Fricka húgát, a szépséges Freiát ajánlotta fel munkadíj gyanánt. Kész a vár, és az óriások eljönnek a bérükért. Loge, a tűz istene, Wotan tanácsadója más bért ajánl: a gyűrűt, amit Alberich a Rajna kincséből veretett, és mindazt a kincset, amit a gyűrű hatalmának segítségével felhalmozott. Az óriások biztosítékként magukkal viszik Freiát, akinek távollétében az isteneknek nélkülözniük kell a fiatalságuk és erejük megőrzéséhez szükséges aranyalmákat is.

Wotan és Loge elindul a Föld gyomrába, Nibelheimba, a nibelungok lakhelyére, hogy megszerezzék a gyűrűt. Itt találkoznak Alberich testvérével, Mimével, aki testvére parancsára ködsüveget készített, melynek segítségével az bármely alakot fel tud venni, és ha úgy kívánja, láthatatlanná válik. Mime elmeséli Wotannak Alberich hogyan igázta le a nibelungok népét, hogy neki dolgozzanak. Alberich érkezik, és kineveti az isteneket. Loge ráveszi, hogy bemutassa a ködsüveg, a Tarnhelm működését: először sárkánnyá, majd varanggyá változik, és ebben az alakjában elfogják az istenek. Magukkal viszik a felszínre, és kényszerítik, hogy kincseit odahordassa az istenekhez. Wotan a gyűrűt is elveszi tőle. Alberich megátkozza a gyűrűt: viselőjét örök aggodalom és halál várja!

Az óriások visszatérnek az aranyért. Az isteneknek a ködsüveget is oda kell adniuk, de Wotan nem akar megválni a gyűrűtől. Erda, a Föld istennője jelenik meg és figyelmezteti, hogy a gyűrű az istenek vesztét fogja okozni. Wotan kelletlenül lemond a gyűrűről, és Alberich átka azonnal áldozatot követel: Fafner megöli testvérét a kincs feletti vitában.

A rajnai sellők panaszos dalukkal a kincs elvesztése fölött keseregnek, míg az istenek elindulnak új otthonuk, a Walhalla felé.

A sajtóanyag részleteket tartalmaz a produkció műsorfüzetének tartalmából. Szerkesztette: Orbán Eszter