Bóvli nem kapható Mohorán

Őze Lajos

Őze Lajos emlékkiállítás nyílt a Nógrád megyei falucskában, Mohorán, ahol Tolnay Rozália (később Klári) boldog gyermekéveit töltötte bátyjával és szüleivel. A Dunaszentgyörgyi-Tolnay középnemesi család oszlopos, nyolcszobás kúriája ma emlékház, amelyben a Vígszínház, a Művész Színház és a Madách Színház egykori színésznőjének személyes tárgyait, jelmezeit, fényképeit, plakátjait, karikatúráit, interjúit, kritikáit őrzik, s amelyek mellé most Őze Lajos családi és színházi, filmes fotói, plakátjai, levelei, igazolványai, kalapja, esernyője, szemüvege, pipája és nem utolsósorban az a kopott, piros, puha műbőr dossziéja került, amelyben az éppen aktuális szerepének szövegét tartotta, és amelyen még most is olvashatóak a nagy színjátékos golyóstollal ráírt szavai, a kiállítás címe: Bóvlit nem árulok. Őze Lajost idézem: „Én színész sose voltam, színjátékos vagyok. Nekem egy dologgal van dolgom, ez a színpad. Az elérhetetlen tökéletesség felé törekszem a közönség miatt. Csak egyet akartam a legkisebbektől a legöregebbekig, minden korosztálynak azt nyújtani, amiért születtem és amiért vagyok, maximálisan a jót.” Őze Lajos Bóvlit nem árulok című tárlata jó helyre került: Tolnayt sem lehetett bóvligyártással meggyanusítani soha.

A kiállításmegnyitó háziasszonya Őze Ildikó, Őze Lajos özvegye, két fiának édesanyja volt, aki  Törőcsik Marit, Lázár Katit és életrajzi kötetének szerzőjét, Valachi Annát a Nemzeti Színház egyik legnagyobb művészének alakításairól, a kollégáihoz, s a pályakezdő fiatalokhoz fűződő különös kapcsolatáról és az esendő, de szeretni való emberről kérdezte. A beszélgetés végén Őze Áron József Attila Talán eltűnök hirtelen című versét mondta el Csík János hegedűkíséretével.

Árontól megtudhattunk mindent a család felmenőiről, amely magyarázata lehet Őze Lajos – ahogy Valachi Anna fogalmazott – rejtőzködő lelkének. „Anyai ágon szerb-újvidéki, pécsi, középpolgári módban élő tanári dinasztia vagyunk, apai ágon pedig szentesi parasztszármazású család. Apai nagymamám egy tsz-ben volt szakácsnő. Apai dédpapám, mint sokan abban az időben, talicskával a kezében járta a vidéket – mögötte a felesége –, s minden munkát elvállalt, amiért valamicskét fizettek. Lánya is, az én nagymamám, két vasúti sín között, egy talpfán született meg, mert nem volt mód alkalmasabb helyet találni a szüléshez. Anyai dédpapám, Molnár Béla, egykori ludovikás tiszt, festészetet és német nyelvet tanított egy pécsi iskolában. Mellette tanított ő a viselkedés szabályaitól kezdve az ízléses öltözködésen át a stílusos társalgásig mindent! Amikor apám a járókában meglátott, azt mondta, hogy kiköpött Béla nagypapa vagyok. Bátyámmal úgy éltünk a Naphegyen, mint hal a vízben. A Tabán összes fájával szoros barátságot kötöttünk. Ha kellett, átszaladtunk Bubeléhez (így hívták nagyit a tanítványai, vagy Buba néninek), aki a szomszédban lakott, ahol zongora volt, gitár volt, nem is tudom, hányféle hangszer volt. Mi már a bátyámmal kisgyerekkorunkban komolyzenére rajzoltunk. Anyám olasz tolmács, több hangszeren játszik. Érdekes módon a gyerekszobánk volt egyben a könyvtár is, amit saját tapasztalatból merek ajánlani minden családnak, mert bár sokáig csak nézni volt szabad a polcon sorakozó könyveket, egy életre belém ivódott, hogy mely szerzőkhöz mely remekművek tartoznak. Én a paraszti világból az erőt, az ösztönösséget, a makacsságot, a tartást kaptam, az egyenességet, hogy a dolgokat nem szabad túlbonyolítani, összemaszatolni, az igazság az mindenkor fehér, a hazugság az fekete. Mindehhez megkaptam anyai ágon azt a műveltséget, azt a szellemi gazdagságot, amely képes morálisan, emberségben, tudatosságban irányítani az ember életét. Apám kicsi korunktól kezdve úgy beszélt velünk, mint férfi férfival. Ő oltotta belénk a nő tiszteletét. Ha játszott velünk, olyan intenzitással tette, hogy időnként féltünk tőle. Régi, polgári lakásunk nagy belmagassága ellenére előfordult, hogy koppant a fejem a plafonon, olyan magasra dobott. Színjátékosnak nevezte magát, s kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy ez az elfoglaltság bizony azzal jár, hogy csöndben kell lenni, amikor a szerepeit tanulja, de ami sokkal rosszabb, hogy kiszámíthatatlan, mikor láthatjuk egyáltalán. Egy időnként el-eltűnögető tolmács és színész szülőpár… A körülményekből adódóan mi már tíz évesen elláttuk magunkat, vacsorát készítettünk, fürödtünk és lefeküdtünk, amikor eljött az ideje. Igazi napközis gyerekek voltunk. A gombvarrás, a vasalás, takarítás, rendrakás ma sem jelent gondot számomra. Agglegénylakásom is gyakran dicsérték a vendégeim, hogy minden a helyén van, és milyen jól néz ki! Szerencsére nem voltunk öltözőgyerekek, akik egész nap a színházban kóvályognak, és egy életre elveszik tőlük a színház csodáját. Számomra csoda volt, amikor megláttam apám jelmezét az öltözőjében a fogason. Láttam a Csongor és Tünde, a Volpone, a Fizikusok című előadásokban, no meg Lőrinc barátként. Megtanultam, hogy a színház nem játszótér. Mint a Lisznyai úti suli szépreményű diákszínjátszója, én is büszke voltam apámra, aki úgy mondta el egy ünnepségünkön Ady Őskajánját, hogy izzott a tornaterem. Apám persze megnézett engem is, mint Moliere botcsinálta doktorát. „Lalikám, mi a baj?” – kérdezte aggódva anyám, apám arcát fürkészve az előadás után. De apám csak annyit volt hajlandó mondani, hogy „baj van”. Remélem, nem azért mondta, hogy baj van, mert annyira nem tetszett neki az, amit csináltam a színpadon…”

Horváth Gábor Miklós

Fotó: MTI/Komka Péter