„Soha nem elégszem meg azzal, ami van”

Az Orlai Produkciós Iroda legújabb készülő előadásában, az Egy fenékkel két lovat című Goldoni-átiratban Lovas Rozi játssza az egyik főszerepet. A színésznővel próba után beszélgettünk a szerelmét kereső, férfiruhában lavírozó és különféle bonyodalmakba keveredő Rachel karakteréről, feloldódásról, a civil- és színész-én határairól és a benne bujkáló kisördögről.

Úgy vettem észre, már az első olvasópróbátok is jó hangulatban telt, röpködtek a poénok, noha akkor még épphogy csak ismerkedtetek a szöveggel. Ez a jókedv, oldottság érvényes a próbafolyamat egészére?

Alapvetően a jókedv és a jó értelemben vett lazaság dominál a próbafolyamat eddigi részében. Igaz, még nem mentünk benne annyira mélyre, hiszen csak a rendelkezésnél tartunk. Mindenkinek nagy kedve és lendülete van a közös munkához, Réka pedig igazán nyitott a színészek ötleteire és milyenségére. Ez bizalmat ad nekünk abban, hogy merészen tudjunk játszani. A komédiánál mint műfajnál az a célravezető, ha bátran, sőt, a szélsőségeket feszegetve próbálunk ki minél több fogást. A darab eleve „fergeteges vígjátékként” van aposztrofálva; elég magasra van rakva a léc, de arra törekszünk, hogy az összes helyzetből a maximumot hozzuk ki.

Pelsőczy Rékával, a darab rendezőjével dolgoztál már korábban? És a többiekkel?

Nem. Sokan játszunk a darabban, szoros az időbeosztás, a jelenetek beosztása, nagyon koncentrált, csak a munkán és a jeleneteken keresztül találkozunk. Én kifejezetten szeretem, ha a színházban ilyen szituációkból fejlődnek ki ismeretségek és barátságok. Persze Réka látott már korábban színpadon, ahogy én is ismerem az ő munkáit, de éppen a mai próbán mondta az egyik mozzanatomra, hogy ő is még csak tapogat engem. A csapat nagy részét egyébként ismerem, sokukkal dolgoztam is. Éppen olyan az arány, ami megad egyfajta biztonságot, hiszen nem teljesen idegen a közeg, de azért van még mit megfejteni belőlük.

Ismerted a darab eredetijét, Goldoni művét, az 1700-as években íródott Két úr szolgáját?

Nem olvastam, de ismertem, láttam már színházban is.

A Richard Bean-féle változat, amiből ti is dolgoztok, egy átirat, némileg a huszadik századi angliai környezetre aktualizálva. Rátesztek erre még egy lapáttal és tovább frissítitek – akár a látványvilágra, akár a szövegre gondolva – vagy tulajdonképpen mindegy is, milyen korban játszódik, annyira univerzálisan működik?

A miliő, amiben játszódik – a 60-as, 70-es évek – adott, ezt tükrözi a díszlet, a jelmezek, a Beatlesre hajazó zenék, nagyon extrém módon azonban az átirat sem aktualizál, már abban a korban sem, amikor keletkezett. Szerepel benne azonban néhány olyan utalás, ami Angliában, az ottani közegben jobban érthető és jobban ül – ezeket lehet, hogy egy-egy, Magyarországra inkább vonatkoztatható dologgal helyettesítjük be. Tulajdonképpen majdhogynem mindegy, milyen korba helyezzük a sztorit, maguk a szituációk nem bonyolultak, rövid, röpke jelenetekből áll. Nem lényegileg nehéz őket megfogni. Olyan az egész, mint egy koreográfia; ritmusszerűen kell összeraknunk, ezért a felkészülésben Duda Éva is segít minket. Már a prózai jelenetek is olyan szintű ügyességet igényelnek, a mozgás is úgy szolgálja a jeleneteket, hogy azokban minél virtuózabb módon létezhessenek a színészek. Olyan darabról beszélünk, amiben el tud szabadulni az ember agya. Minél bonyolultabb szituációkat rakunk színészként magunk elé, a játék annál izgalmasabb lesz a nézőknek is, akik azt figyelik, hogyan tudunk majd kikeveredni belőlük.

Egy vígjátékban a szerepedet tekintve is könnyebb számodra a feloldódás?

A műfajok között abban a tekintetben is nagyok a különbségek, hogy honnan indítjuk el, hol kezdjük el keresgélni magunkban azt a valakit, akiből végül egy szerep születik. Amikor a Sirályon dolgoztunk és Mását játszottam, egész más dolgokra voltam kiélezve, mint most, technikailag is másképp építettem fel a karaktert. Ha egy alkoholista, boldogtalan, feketében járó nővel foglalkozom hetekig-hónapokig, nyilván máshogy használja, dolgozza meg a lelkemet a felkészülés, mint ha az lenne a feladatom, hogy poénokat szórok poénok hátán. De alapvetően én mindig az igazságát keresem annak, akit játszom. Rachel ugyanannyira halálosan szerelmes, mint Mása, és bár teljesen más környezetbe, szövegkörnyezetbe, műfajba vannak belehelyezve ők ketten, ebben mégis nagyon hasonlítanak. Rachel szerepének is megvannak azok pontjai, amelyek nagyon mélyek, nagyon szomorúak és bánatosak. Kissé más aspektusból nézve egy igazán szép és megható történet az övé: beöltözik fiúnak, ráadásul a saját halott ikertestvérének, akit éppen az általa végtelenségig szeretett férfi ölt meg. Meg akarja találni őt, mert nélküle nincs értelme az életének. Ennek a szálnak ugyanolyan izgalmasnak és érvényesnek kell lennie, mint egy tragédia esetében, még ha a fájdalomnak egyfajta nevetségessé kifordított változatát is láttatjuk.

Egy olyan darabban, ami poént poénra halmoz, a karikírozás és a nevettetés a fő mozgatórugója, mennyire nehéz megtalálni és megtartani a határokat, a finomságokat?

Végső soron ez rendezői kérdés, Réka komponálja össze a játékunkat egy zeneműhöz hasonlóan. Hogy a közönség végül mit fog hangsúlyosnak érezni és mit nem, az ő döntésén múlik. Mindent igyekszünk a végletekig kipróbálni, hogy inkább legyen több, amiből aztán vissza tudunk venni, nem félünk a teljesen abszurd, akár lehetetlen ötletektől sem. Ebből fog lecsiszolódni valami, ami még igazi is, de közben baromi látványos és vicces. A határt egyébként valóban nem könnyű megtalálni. A színpadi poénmondásnak van egy nagyon komoly szabályrendszere, még ha kívülről nem is tűnik úgy.

Mesélj egy kicsit Rachel karakteréről.

Akár egy egész színdarab is szólhatna arról, hogy egy ember lelkében milyen törést okoz az, ami Rachellel történik és hogyan képes vele megküzdeni, de a nézők azon a ponton kerülnek bele a történetbe, amikor a lány már kitalálta a megoldást: beöltözik a halott testvérének és pénzt szerez, hogy bajba jutott szerelmét kisegíthesse. Tulajdonképpen minden bonyodalom ebből bontakozik ki. Alapvető, szép és nagy érzések, emberi tulajdonságok mozgatják a szálakat és keverik különféle mulatságos szituációkba a szereplőket, akik nagyon igaziak és nagyon szerethetőek. Ki a pénzért küzd, ki a szerelemért – a legtöbben a szerelemért, ami igazán szép dolog.

Egy bűnöző, egy gyilkos alakját hogyan lehet szerethetővé varázsolni?

Nem azt hivatott bontogatni a darab, hogy ki hogyan lett gengszter és miért, miket tesz – egyszerűen csak bűnözők és kész. Kicsit olyanok, mint a mesefigurák, sztereotipikusak. Az, hogy koszoslelkű, magukat nagyon komolyan vevő, egyfolytában pénzről beszélő és annak a bűvkörében élő alvilági alakok kerülnek eszeveszetten hülye helyzetekbe, csak izgalmasabbá teszi a darabot, ettől még jobban tudunk rajtuk nevetni.

Mostanában főleg vígjátékokban szerepelsz, míg korábban inkább a drámai történetek találtak meg. Tudatosan változtattál az irányon?

Így hozta az élet, nem tudatos választás eredménye volt, de jövőre, úgy tűnik, megint visszatérek a drámaibb karakterekhez. Amikor már a sokadik súlyos szereppel találkoztam, persze előjött bennem az igény, hogy valami könnyedebbet játsszam, de ez csak egy belső, halkan elmormolt sóhaj volt.

Úgy tűnik, meghallgatásra talált…

Igen, és ezt most nagyon élvezem is. Az évek során egyébként valami biztosan változott bennem. Már a pályám elejétől kezdve irgalmatlan tempót kínál számomra a színészet – szerencsére. Nagyon élvezem, ezerszázalékosan vetem bele magam minden munkába. Az ember minél többet dolgozik, annál tapasztaltabb; bizonyos helyzetekről már van tudásom, kerültem már bajba, értek jó és rosszféle élmények is. De azt is pontosan tudom, hogy nincs két egyforma ember, két egyforma próbafolyamat sem. Miközben a szakmámmal foglalkozom, sok minden történik a civil énemmel is. Már tudom, mire vagyok kíváncsi, mivel akarok foglalkozni, így pedig talán eggyel jobban tudom magam a helyemen kezelni.

Hogyan tudod körülhatárolni a civil és színész-énedet?

Szerintem az az egészséges, ha a kettő különválasztódik, mégis folyamatosan kölcsönhatásban áll egymással. Én alapvetően visszafogott és zárkózott vagyok, nehezen nyílok meg az emberek felé, még ha a színpadon ez egyáltalán nem is látszik. A zárkózottságomat azonban a munka képes feloldani. Olyankor a színészi énem nyílik meg és enged meg magának mindent, mond el mindent és dolgozik a saját anyagával. De ez nem egyenlő azzal, hogy a Lovas Rozi-énem kiadna bármit is egy az egyben magáról! Abból, amit belerakok a színészetembe, kicsit lehet ugyan következtetni a magánemberi mivoltomra, de az egy más dolog. Nekem nem megy, hogy csak héttől tízig vagyok színész – előtte is, meg utána is az adott előadás foglalkoztat, vagy amit próbálok. Soha nem tudom úgy bezárni magam, hogy kimondom: na, innentől kezdve akkor ne essen szó a színházról, mert rengeteg gondolatom körülötte forog.

A színházi és filmes szerepeid kapcsán jó néhány cikk, interjú jelenik meg rólad, de a magánéletedről nem igazán tudni. Zavar, ha erről kérdeznek?

Konkrétan a magánéletemről nem igazán szeretek beszélni, bár attól is függ, ki kérdez meg; mindig a személyes intuícióimra hagyatkozom. Általában a munkáim kapcsán nyilatkozom, ezekről pedig bátran és szívesen szólok. Ha van a témának olyan magánéleti vonatkozása is, amit az ügy szempontjából fontos megemlíteni, hozzáad valamit, akkor elmondom. De nem gondolom, hogy ezen felül helye lenne a médiában. Egyrészt miért érdekelne bárkit, másrészt mi okom lenne rá, hogy beszéljek róla?

Azért biztos van, akiket érdekelne… A bulvárlapoknak meglehetősen népes az olvasótáboruk.

Lehet, mindenesetre az agresszív, rámenős újságírók szerencsére eddig engem elkerültek. De múltkor éppen Molnár Piroskával taxiztam, amikor felhívták valamelyik bulvárlaptól. Akkoriban halt meg Psota Irén. Kérték, hogy meséljen már el egy vicces sztorit, biztos volt nekik valami közös anekdotájuk… Ő persze azonnal lerakta.

A Színház és más semmi című minisorozat kapcsán, amiben szerepelsz, azt mondtad egy cikkben, hogy a benne megformált karaktered, Nóra nem egy kiforrott személyiség, nehezen találja önmagát, az útját. Te hogy vagy ezzel?

Az önismeretben rengeteget segített a színészet, akarva-akaratlanul is, hiszen folyton magamból dolgozom, magamból építem fel mindazt, amit játszom. Késznek szerintem sem emberileg, sem színészileg nem fogom magam gondolni soha, és őszintén szólva baj-szagúnak is érezném, ha egyszer ilyesmi megtörténne velem. Biztos vagyok benne, hogy ha még nyolcvanévesen is színpadon leszek, ugyanolyan kérdésekkel és bizonytalansággal állok majd neki egy szerepnek, mint most, és akkor is azt fogom érezni, hogy nem tudok az egészről semmit.

Soha nem fordul veled elő, hogy egy előadás után csak úgy hátradőlsz és azt mondod: na, Rozi, ma aztán tényleg nagyon-nagyon jó voltál?

A színház fura műfaj, itt nincsenek független vagy állandó értékek: mindig másokkal együtt érvényes az, amit én éppen csinálok. Nélkülük nem megy. Örökösen változó, kiszámíthatatlan, mindig van benne izgalom. Attól még, hogy én ma jó voltam a színpadon, nem jelenti azt, hogy holnap is az leszek… Az is csak pillanatokra érvényes, ha azt érzem, igazán remekül összejött egy-egy előadás, a többiekkel és a közönséggel is működött a láthatatlan kémia. A hátradőlős állapot nem ismerős számomra.

Amikor filmezel, akkor sem?

A filmes alkotói folyamat hasonló a színházihoz, de abba az egyetlen változatba, amit végül megörökítenek, nincs is igazán beleszólásunk – például hogy miket vágnak be rólunk, vagy milyen kontextusba helyeznek minket. A filmmel előfordulhat, hogy egy-egy mozzanatom nagyon tetszik benne, aztán visszanézem két év múlva és teljesen máshogy gondolok ugyanarra a helyzetre; azon jár az eszem, hogy máshogy játszottam volna… Azt hiszem, nem vagyok igazán hajlamos az elégedettségre. Nem negatív értelemben, de mindig bujkál bennem egy kisördög, ami tovább és tovább hajt. Soha nem elégszem meg azzal, ami van.

 

Dömötör Nikolett