„A kígyók hallgatnak rám, nem úgy az emberek”

Nagyszabású közös kiállítással ünnepli a Pannonhalmi Főapátság és Szombathely városa Szent Mártont, az 1700 éve Pannóniában született, kemény római katonából lett, világszerte nagy tiszteletnek örvendő tours-i püspököt. A június 3-tól ez év őszéig a szombathelyi Iseum Savariensében és a Pannonhalmi Apátsági Múzeumban látható két tárlaton keresztül a híres szent korát ismerhetik meg az érdeklődők, de ami legalább ennyire lényeges Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szerint, és amely különös aktualitást ad a Szent Márton év kiemelt eseményének, Márton élete és személye követendő példa, a másokért élő szeretet példaképe. „Észre kell vennünk a szükséget szenvedő embereket, erre tanít Szent Márton” – emelte ki a főapát a két kiállítás budapesti sajtótájékoztatóján.

A híres régészeti leleteket és számos aranytárgyat, köztük a Nagyszentmiklósi kincs egy darabját is felvonultató Szent Márton és Pannónia című kiállítás közel öt évszázadot ölel át, betekintést enged a kereszténység e térségen belüli elterjedésébe, a korszak nemzetközi jelentőségű kulturális és művészeti értékeibe.

Szent Mártont tanítványa és életrajzírója, Sulpicius Severus elbeszéléseiből ismerhetjük meg. Néhány rövid történetéből is teljesen világos lehet számunkra, hogy milyen rendkívüli hatást gyakorolt környezetére, tanítványaira az egyedül Istenének megfelelni kívánó püspök.

A császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni, Mártont – apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit – tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték. Megelégedett egyetlen rabszolga kísérővel, akivel azonban szerepet cserélt. Ő, az ura szolgálta ki szolgáját, sőt annak lábbelijét is Márton húzta le, és maga tisztította. Az ételt is közösen fogyasztották, ráadásul igen gyakran ő szolgált fel neki az asztalnál. Megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de mentes volt azon bűnöktől, amelyek a katonaságnál szolgáló emberekre jellemzőek. Igen jóindulatú volt társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte.

Egyszer, amikor plébániáit látogatta, vadászok csapatába botlottunk. A vadászkutyák épp egy nyulat üldöztek. A kis állat már teljesen kimerült a hosszú meneküléstől, és minthogy a nyílt mezőn nem talált semmi menedéket, ide-oda ugrálva próbálta feltartóztatni a minden pillanatban lecsapni

készülő halált. Megesett a szent férfi irgalmas szíve a kis állat veszedelmes sorsán. Parancsot ad a

kopóknak, hogy hagyjanak fel az üldözéssel, és hagyják elfutni a menekülőt. Legelső parancsszavára megtorpantak, s azt vélné az ember, megkötözték a lábukat, vagy odaszegezték őket a talajhoz, olyan mozdulatlanul álltak ott. Így aztán a nyulacska ép bőrrel eliszkolt megbéklyózott üldözői elől.

Megéri a fáradságot, hogy felsoroljuk bizalmas körben elhangzott velős mondásait is, amelyeket a lelki élettel kapcsolatban mondott. Történt, hogy egy frissen megnyírt birkát pillantott meg. Így szólt: „Ez megvalósította az evangéliumi parancsot. Két tunikája volt, s az egyiket olyannak adta, akinek egy sem volt. Ti is ezt cselekedjétek!”

Egyszer egy kígyó úszott át a folyón, és a part felé tartott, ahol álltunk. Márton így szólt: „Az Úr nevében azt parancsolom, menj vissza!” A gonosz pára a szent férfi szavára megfordult, és a szemünk láttára átkelt a túlsó partra. Miközben álmélkodva néztük mindezt, Márton mélyet sóhajtott és így szólt: „A kígyók hallgatnak rám, nem úgy az emberek.”

Horváth Gábor Miklós