125 éve született Molnár-C. Pál

Van Budán, a Gellérthegy oldalában egy csodaszép múzeum, ahol a 125 éve született festőművész, Molnár-C. Pál 1931-től 1981-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Ha még ma is élne, bizonyára nem hinne a szemének, mert az egykori műterme, lakása, ez a szemrevaló, kétszintes villa most telis-tele van a híres és az eddig kevésbe ismert, de az érzelmeinkre, esztétikai érzékünkre legalább annyira jótékonyan ható műveivel.ű

Csillag Péter és Éva, a művész unokája és felesége immár két évtizede gondoskodik arról, hogy folyamatosan történjen valami ebben az épületben. Éva boldogan és fáradhatatlanul vezette körbe a legújabb tárlaton is az érdeklődőket. Ezúttal, a jubileumi év kapcsán természetesen minden MCP mesterről szól. E sorok írója – koránál fogva – már azzal dicsekedhet, hogy a Műteremgaléria ötletét éppen harmincöt esztendeje megvalósító Csillag Pálnéval, Péter édesanyjával is beszélgethetett a felbecsülhetetlen értékű örökségről. Már akkor teljesen egyértelmű volt számomra, hogy nem akármilyen alapokra épült ez a magánmúzeum. Molnár-C. Pál életművét örökké izgalmas, sőt a művész kísérletező kedvének, minden újdonságot akár játékosan kipróbáló egyéniségének köszönhetően mind a mai napig túlzás nélkül modernnek, élőnek, frissnek lehet tekinteni, ami a mostani nézőt ugyanúgy megfogja, mint a múlt század 30-as, 40-es éveiben az olasz, francia, lengyel vagy amerikai tárlatlátogatót. Merthogy ezeken a helyeken is bemutatkozhatott munkáival Molnár-C. Pál. Mindez a magyarázata lehet a galéria töretlen fejlődésének, a hagyaték folyamatos gazdagodásának, a fenntartók ötletességének, már ami a galéria működtetését, programajánlatait illeti.

Csillag Pálné a művész rajongója és egyúttal profi menedzsere is volt. Napjai nagy részét a galériával kapcsolatos, önmaga számára kijelölt feladatainak elvégzésével töltötte. Őt idézem: „Én nem áldozatnak érzem magam! A sors nagy adománya, hogy egy óriási művész, aki az apám is volt, munkáival foglalkozhatom. Egyik utolsó kiállításán, szülőhelyén, Battonyán ezt írta be az emlékkönyvbe: ‘Fékezhetetlen menedzseremnek fékezhetetlen szeretettel.’ Mintha megérezte volna, hogy rám mindig számíthat. Egy művésznek ugyanis nagy gondja, hogy mi történik a műveivel halála után. Én már apám életében igyekeztem őt megnyugtatni, megvédeni az erőszakos emberektől, akik lerohanták vagy igyekeztek elkönyörögni tőle a kedvenc alkotásait. Édesanyám elhunyta után – aki halálos ágyán még ezt mondta nekem: ‘Mentsd meg a műtermet!’ – egyre tudatosabban vállaltam részt apám menedzselésében. Amikor vásárlók jöttek, már hívott engem apám, mert tudta, hogy én határozottabban tárgyalok. A kiállításaira mindig elmentem. Aztán lassan sikerült azt is ellesnem, hogy például egy kiállítást hogyan kell megrendezni, egy könyvet hogyan kell összeállítani és egyebek. Apám tisztelői sokat segítettek. A tárlatvezetés pedig ilyen háttérrel, mint amit apámtól kaptam – mert nézni tudtam, de látni ő tanított meg –, szinte gyerekjáték.

Lusta voltam gyerekkoromban, rossz tanuló. Apámnak köszönhetően most mégis nagyszerű ajándékot adhatok az utódaimnak. Két fiamtól kilenc unokám van. A tavalyi hat kiállítás, köztük a majd’ kétszáz alkotását bemutató tihanyi bizonyította, hogy szükségük van az embereknek erre a típusú művészetre, amelyet apám képviselt. A humanitás, az öröm, a szeretet átsugárzik mindegyik alkotásán. Még a tragikus hangvételű, a híres Caesar halála című festménye is optimista, hiszen a kép középpontjában jól érzékelhetően már a fény uralkodik. Engem minden nehézségen átlendít, ha leülök apám képei közé. Még most is, nap mint nap megajándékoz engem az emberségével, barátságával, humorával, nagyszerű egyéniségével. Megnyugtat és erőt ad. Azt szeretném, ha apám képeit nézve másokkal is ez történne.”

Beszélgetésünk végén Csillag Pálné beavatott abba is, hogy mennyi időt, fáradtságot és pénzt követel, hogy minden rendben legyen az apai örökséggel. Újra őt idézem: „Valóságos kutatómunkát kell végeznem apám művei után. Egy időben rengeteg képet sikerült visszavásárolnom a galériának, de mára sajnos elfogyott a pénzem. Apám szerint körülbelül háromezer alkotása készülhetett, de szerintem ennél sokkal több. A hét elején bontottuk le a Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállítást, több alkotás még nem is került vissza a helyére. Különleges postai küldemény érkezett: a szombathelyi Szent István király templom plébánosa küldte meg apám és az ott látható szárnyas oltár egykori megrendelője, az akkori plébános levelezését. Különleges művészettörténeti csemege! A raktáron lévő anyagok között apám egyik nagyszerű, a modern művészetek kialakulásáról írt tanulmányát találtam meg. Hát nem érdemes nekilátni újult erővel a rendszerezésnek? Ki tudja, milyen értékek vannak még elbújva a legeldugottabb helyeken. De nem szabad türelmetlenkedni. Szép szóval és sok szeretettel elő lehet csalogatni őket…”

Csillag Péter és felesége is ezen a mesebeli, csalogatós úton járnak. Nem tévedhetnek el.