Amdala.hu Amdala Magazin és Hírportál. Friss hírek, bulvár, sport, kultúra.
Táncoltak már több ezer méteres magasságban lévő sziklafalakon lógva, hódítottak meg felhőkarcolókat, miközben tömegek követték minden mozdulatukat. A vertikális tánc úttörőiként ismert amerikai Bandaloop társulat októberben Budapestre látogat, és egy belvárosi irodaépület üvegfalain táncolva nyűgözi majd le a hazai közönséget. Thomas Cavanagh ügyvezető igazgatóval a budapesti terepszemle után beszélgettünk a köztéri művészet jelentőségéről, nézőpontváltásról és az anyósülésen levő félelemről.
Általában sok időt töltünk a megfelelő helyszín kiválasztásával. Több budapesti épületbe beleszerettem, úgyhogy mindenképp szeretnék később visszajönni egy hosszabb darabbal is. Most egy fesztiválstílusú produkcióval készülünk – ez akkor jellemző, amikor ingyenes, a nagyközönségnek elérhető, bevonásra épülő előadást mutatunk be. Egy Kálvin téri irodaépületet választottunk, aminek az elsődleges oka, hogy szeretnénk bevonni a járókelőket és a véletlenül arra sétáló közönséget is, olyanokat is, akik egyébként nem ülnének be egy táncelőadásra. A metró felé menet, munkába vagy hazafelé igyekezve az emberek egyszer csak belefutnak az előadásba, és nem tudnak nem megállni, és végignézni a produkciót. A köztéri művészetet mindenki számára nyitottnak tartjuk, nem egy árunak, ami csak bizonyos rétegek számára elérhető. Az extrém látványt használjuk arra, hogy berúgjuk az ajtót, és bevonzzuk az embereket a koreográfia mélyebb rétegébe, ami már valóságos tánc, koreográfiával, intim mozdulatokkal, arckifejezésekkel.
Miért éppen Budapest?
Nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy akkor most irány Magyarország, a hivatalos meghívás és a helyi fogadó közeg útmutatása nélkül nem működne a történet, hiszen ők segítenek abban, hogy hol találjuk meg a helyünket a városban. A legtöbb európai produkciónk északi országokban volt: sokszor léptünk fel Norvégiában, tavaly Helsinkiben jártunk. Volt már előadásunk Lengyelországban, de Kelet-Európában még van mit felfedeznünk.
Mi a különbség a közönség reakciójában a különböző országokban?
A reakciók egy része egyetemes, és független attól, hogy Reykjavíkban, Budapesten vagy Oaklandben lépünk fel. Van egy közös nyelv, ami a közönség szívéhez szól, a szabadságot és a „minden lehetséges” érzést szabadítja fel a nézőkben, ez a fiatalokat különösen megszólíthatja. Ha félreteszed az első reakciókat, akkor jutsz el odáig, ami valóban érdekli az embereket. Vannak olyan idős emberek a közönségünkben, akik soha nem mennének el megnézni egy táncelőadást, de könnyekben törnek ki a mozdulatokat látva, és felteszik a kérdést, hogy „tényleg ez a tánc? Fogalmam sem volt.”
Ehhez a réteghez hozzájárul az is, hogy a táncosok próbálnak kialakítani egy kapcsolatot a közönséggel.
Sok munkánk felhőkarcolókon történik, ahol lenyűgöző a koreográfia, de nem tudsz kapcsolatot teremteni a közönséggel. Viszont azokon a közepes méretű falakon, amit itt is találtunk, hallod és látod a közönséget, ezért jobban is reagálhatsz rájuk. A táncosok nagyon szeretik ezt a fajta közelséget, érezhetik a közönséget, a mozdulat is változik attól függően, hogy mennyire van tele a tér. Még, ha el is kezd szakadni az eső, akkor is mindenki ott marad, hirtelen kinyílnak az esernyők. Mindenki azt találgatja, hogy így is megjelennek-e a táncosok… és akkor kilépnek, a kissé vizes falon folytatják a táncot, miközben érződik a közönségben levő feszültség és aggódás.
A tánc újragondolása és a nézőpontok megváltoztatása – ezek a célkitűzések találhatóak a honlapotokon. Mi a perspektívaváltás legfontosabb eleme?
Függetlenül attól, hogy mennyire vagy szerves része egy kultúrának, városi vagy természetes közegnek, a környezetedben elszigeteltséget alakítasz ki az ismétlődő elemekből. Ha ezt megtöröd élő, köztéri művészettel egy hídon, egy irodaépületen vagy egy sziklán, akkor átszakítod valakinek a komfortzónáját. Amiről munkából hazafelé menet korábban azt gondolta, hogy csak egy irodaház, átváltozik egy gyönyörű művészeti térré. A koncepciónk a dolgok normális folyásának megzavarása.
Létezik ideális helyszín, vagy a változatosság motivál titeket?
Világszinten végtelen a lehetőségek tárháza. A munkánk helyszínspecifikus, és minden terepre külön adaptáljuk az előadásainkat. Nehéz lenne megmondani, létezik-e jobb vagy rosszabb környezet az előadásainknak. Próbálunk inkább arra koncentrálni, hogy hol, milyen közösségekben van ránk, a mi szemléletünkre szükség: a látványos nagyvárosi projektjeink mellett gazdaságilag hátrányos területeket, a társadalmi kapcsolatok terén nehéz helyzetben lévőket is szeretnénk elérni.
Mennyire van aktív szerepe a félelemnek a munkáitokban?
A gravitáció nem vesz ki szabadnapot. Mi pedig nem vagyunk rettenthetetlenek. Azt a hasonlatot szoktuk használni, hogy a félelem az anyósülésen utazik: nem szeretnénk, hogy átvegye az irányítást, de szeretnénk felismerni, hogy itt van velünk. Nem egy olyan tánccsapat vagyunk, aki alkalmanként felbérel alpintechnikai szakembereket, akik reptetik a társulat tagjait – szoros együttműködésben dolgozunk a minket biztosító csapattal. A ‘90-es években az első csapat mászókból és táncosokból jött össze, akik egy új médiumot kerestek. A művészeti vezető, Amelia Rudolph fejéből pattant ki az ötlet. Az volt a víziója, hogy ötvözzük a mászás technikáit és a tánc szépségét. A félelem és a saját félelmekkel való megküzdés szerves része volt a társulat növekedésének és fejlődésének. A vakmerő emberek nem sokáig maradnak a társulatunk tagjai. Ahogy elkezdtünk új embereket bevonni, megtanítottuk nekik a módszert, hogyan tiszteljék a félelmüket, és használják ki a tapasztalataikat. Ők sem félnek kevésbé, mint bárki más, de feltétel nélkül megbíznak a folyamatban, az őket biztosító emberekben és egymásban. Mindenki máshogy reagál. Van, aki fél egy felhőkarcoló 23. emeleti ablakából kilépni, de egy 700 méter magas sziklán a Yosemite Nemzeti Parkban teljesen kényelmesen érzi magát…
Szerző: Szakszon Réka
Fotók: Atossa Soltani
