A lövészárok két oldala

 

Nagy Viktor Oszkár legújabb, Hivatal című filmje a többségi társadalom nézőpontjából, a Bevándorlási Hivatal ügyfélszolgálati pultja mögül beszél a bevándorlók magyarországi helyzetéről, integrációjáról, összeroppanó sorsokról vagy épp megoldódni látszó élethelyzetekről.

Korábbi filmjeidben (3Esküvő, Két világ közt, Felsőbb parancs) már foglalkoztál a bevándorlás témájával, a Hivatal ugyanakkor több szempontból is más, mint a többi. Egyrészt – az „előzményektől” eltérően – nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, másrészt különleges nézőpontból, a Bevándorlási Hivatal egy ügyfélszolgálatosának szemszögéből vezeti végig a nézőt a történéseken. Hogyan született meg ez a koncepció?

A Bevándorlási Hivatalba már belépni is különleges élmény, kicsit bábeli a hangulat: mindenféle bőrszínű és nemzetiségű, társadalmi osztályú ember várakozik és intézi az ügyeit itt. Az ügyfélszolgálaton sok minden kiderül a hátterükről, céljaikról, Magyarországon tartózkodásuk miértjeiről, nagyon izgalmas, gazdag anyagot sejtet. Nagy Dénes, az eredeti filmterv megálmodója még dokumentumfilmként képzelte el, sokáig egyeztettek a Hivatallal a forgatási engedély miatt, amit végül az utolsó pillanatban visszamondtak, így nem lett belőle semmi. Marciék (Gerő Marcell és László Sára, a Campfilm producerei, filmrendezők) aztán pár évre rá előhozakodtak az ötlettel: mi lenne, ha játékfilmként csinálnánk meg? Az ötlet az ügyfélszolgálaton zajló drámai helyzetek miatt volt különösen izgalmas számomra, hiszen ez az a hely, ahol tudatják a kérelmezőkkel az akár pozitív, akár negatív döntéseket, amelyek sorsokat befolyásolhatnak. El lehet képzelni, mi zajlik itt, amikor valaki megtudja, hogy kiutasították az országból vagy épp megkapta a régóta áhított engedélyt. A fiatal ügyfélszolgálatos munkatárssal, Annával pedig könnyen azonosulhat a néző, hiszen főszereplőként a többségi társadalom álláspontját képviseli, az ő szemén keresztül éljük át az eseményeket. Ez segít abban, hogy elgondolkodjunk: mi magunk hogyan – befogadóan, toleránsan vagy elutasítóan – állunk ehhez a kérdéshez.

Többségükben milyen kimenetelű ügyekkel találkozatok?

A Budafoki úti ügyfélszolgálaton nagyobbrészt elfogadják a kérelmeket, ez a legnagyobb kirendeltség. Ez a film nem menekültekről szól, hanem már adott esetben évtizedek óta Magyarországon élő bevándorlókról, akik itt dolgoznak, itt van a családjuk, itt fizetnek adót, csak éppen nem magyar állampolgárok. Leggyakrabban a tartózkodási engedélyük meghosszabbítása miatt jönnek el a hivatalba és adják be évről évre, újra és újra a papírjaikat – ez alapvetően rutineljárás lenne, de a borzasztóan bürokratikus rendszer jócskán megnehezíti a dolgokat.

Eddig csak dokumentumfilmesként forgattál, gondolkoztál a témáról. Kihívás volt játékfilmre adaptálni, más szemmel ránézni?

Nem érzékelek ilyen nagyfokú különbséget a két műfaj között, legalábbis ahogy filmkészítőként gondolkozom róluk. Maga a forgatás is bizonyos értelemben majdnem úgy zajlott, mint egy dokumentumfilm esetében. Mindenképp azt akartuk, hogy hús-vér bevándorlók szerepeljenek a filmben, lényegében önmagukat játsszák el. A közel egyéves előkészület, anyaggyűjtés során úgy döntöttünk, hogy a szerepeket a saját történeteikből építjük fel.

Hogy találtatok rá a szereplőkre?

Volt, akit ismertem, például korábbi dokumentumfilmem szereplőit, Sanjut és Bernadettet a 3Esküvőből, de többségüket egy castingon válogattuk ki, ami inspirációként, anyaggyűjtésként is működött. Beszélgettünk, elmondták a tapasztalataikat, történeteiket. Készítettünk egy pontos és konkrét forgatókönyvet dialógusokkal, de a felvétel már úgy zajlott, hogy a szereplők a megadott helyzetekhez kvázi improvizáltak. A film magyar szereplőit sem profi színészek játszották, volt köztük újságíró, operaénekes, tanár is, a főszereplő, Fignár Anna pedig az ELTE filmszakos hallgatója. Így „összeeresztve” őket szerintem egységesebb lett a színészi játék, mintha hivatásosokkal dolgoztunk volna. Nagyon igaznak tűnnek a reakcióik, az egymásnak feszülő energiák – ezek valóban ott, abban a pillanatban történtek meg a kamera előtt. Nem is kellett őket nagyon instruálni.

A filmkészítés mechanizmusaira hogy hatott ez az improvizatív technika? Megnehezítette a munkát?

Nyolc nagyon intenzív napot forgattunk le. Dobos Tomival, az operatőrrel a jelenetek többségét két kamerával vettük fel, hogy az adott válaszreakciókat is folyamatosan rögzítsük. Arra törekedtünk, hogy látványvilágában is nagyon letisztult legyen a film, gyakorlatilag portrékat készítettünk. Egy nagyon valóságos, naturális hatást próbáltunk visszaadni, amely egyszerre esztétikus is. Ez Tomi részéről is óriási kihívás volt, de remekül oldotta meg. A vágónak, Sass Petinek sem volt könnyű dolga, hiszen az improvizatív technika miatt hatalmas mennyiségű, nagyon gazdag anyag gyűlt össze még ahhoz képest is, hogy relatíve kevés ideig forgattunk és alternatív jeleneteket, variációkat nem nagyon lehetett létrehozni. A vágásra csak két hónapja volt.

Az anyaggyűjtés során milyen tapasztalatokat szereztél az ügyfélszolgálati pult két oldaláról?

Volt egy olyan időszak, amikor a hivatalba jártunk hetekig, ott ücsörögtem, bóklásztam, beszélgettem pulton innen és túl. Így jött velem szembe például a film egyik kulcsfontosságú története, a török Kaya család kálváriája. Tavaly, amikor megismertem őket, épp befuccsolt a családi vállalkozásuk – egy giroszozó – a józsefvárosi piac bezárása miatt, így az apa nem tudta bizonyítani, hogy képes eltartani a családját. Az egyik legsarkalatosabb kérdés ugyanis, amit a tartózkodási kérelem elbírálásakor számba vesznek, hogy van-e elég anyagi fedezete az itt tartózkodáshoz – azonban ez nincs egzakt módon szabályozva és így lehetőséget ad arra, hogy bármikor visszadobják a kérelmet. Az elutasító döntés meghozatalakor a hivatal nem mérlegelte, hogy a család már közel húsz éve itt él és a háromból kettő gyerek Magyarországon született. A határozat értelmében harminc napon belül el kellett volna hagyniuk az országot. Végigültem a családfővel a várakozási időt és akkor is ott voltam, amikor megkapta az elutasítást. Elvették az útlevelét, a személyijét bezúzták, egy másik kis szobában pedig ujjlenyomatot vettek róla és lefényképezték. Olyan volt az egész, mintha egy bűnöző lenne, a sírás kerülgette végig. Mivel úgy gondoltuk, hogy itt nyilvánvalóan emberi jogi mulasztás történt a hivatal részéről, összehoztuk őket a Helsinki Bizottsággal, az ügyük jelenleg folyamatban van, áprilisban tárgyalják.

És a „másik oldal”? Egyáltalán, éles-e annyira a határvonal, hogy így lehessen fogalmazni?

Abból indultunk ki, hogy az ügyfélszolgálat az a színtér, ahol a bevándorlók és a hatóság személyesen találkozik. Nem kellene, hogy így legyen, de sajnos olyan a kialakult helyzet, mint egy lövészárok két oldala. A hivatali dolgozók túlterheltek, sokszor nehéz a bevándorlókkal való kommunikáció, akik eltérő vérmérsékletűek, van, aki rajtuk vezeti le dühét, kétségbeesését. Muszáj kikapcsolniuk egy bizonyos szinten az érzelmi receptoraikat, hiszen anélkül kell elvégezniük a munkát, hogy ők maguk beleroppannának. Az ügyfélszolgálat mikrovilága egyébként tökéletesen leképezi a mi kis társadalmunkat, hogy hogyan gondolkozunk, kiben van empátia vagy valódi tapasztalat nélküli idegengyűlölet. A főszereplő például tejes naivitással, jóindulattal, segíteni akarással kerül bele a rendszerbe, ami frissdiplomás fiatalként az első igazi munkahelye.

Sokkolja?

Igen, egyrészt mert teljesen új közeg, és ahogy egyébként az átlag magyar, ő sem találkozott előtte bevándorlókkal. Most egyszerre minden rázúdul, az ügyek, az arcok, az emberek, a félmondatok. Igen hamar szembesül azzal, hogy ez egy daráló, a kezdeti lelkesedése összetörik, bár az empátiája végig megmarad. Saját lelkiismerete kerül konfliktusba a rendszer szabályaival.

Mennyire volt célotok az, hogy rávilágítsatok a rendszer hiányosságaira, visszásságaira?

Nem az volt a cél, hogy egy rendszerkritikát építsünk fel, sem idő, sem keret nem lett volna rá. Abszolút az emberi oldalára helyeztük a hangsúlyt. Ugyanakkor, bár hús-vér emberekről van szó, valami azért felsejlik ebből a működésből. A film nem akar igazságot osztani, nem akarja szembeállítani a szegény bevándorlókat a gonosz hivatalnokokkal, nem akar egy sematikus gondolatmenetet rátukmálni a nézőkre. A kormányzati-hivatali és a jogvédői álláspont mögött is van egyfajta logika, amivel egyet lehet érteni vagy nem. Egy ilyen film akkor tud igazán jól hatni, ha rábízza a nézőre az értelmezést.

Szerinted a jogvédőknek vagy a kormányzati hivatalnokoknak fog jobban tetszeni?

Szerintem a jogvédőknek (nevet). Igyekeztem, hogy balanszot teremtsek, de mivel egy filmet nem lehet teljesen objektíven megcsinálni, természetes, hogy beleszűrődik az, amit a készítői gondolnak róla. Arra törekedtem, hogy végig megőrizzem a nyitottságomat minden irányban, bár az meghatározó élmény volt rögtön az első látogatáskor, hogy a hivatalban felhívták a figyelmemet: jól mossak majd kezet, mert itt mindenféle behozott járvány, ebola, AIDS terjed…

A politikai közbeszédben mostanában elég gyakran felmerül – heves indulatokat és vitákat generálva – a bevándorlás kérdése. Mit gondolsz erről?

Az emberek nagy része összemossa, egy homogén masszaként képzeli el a bevándorlókat – ők az „idegenek”. Ráadásul a politikában is rendkívül leegyszerűsítő módon, gyakran pontatlanul, tévesen alkalmazzák a különböző definíciókat. Azt gondolom, a bevándorlás nagyon fontos téma és beszélni is kell róla. Egészen biztosan nem az a jó út, hogy lesöpörjük az asztalról, mondván, ide ne jöjjön senki és bezárjuk a határokat. Különben is, Magyarországon európai szinten arányait tekintve a legkisebb a bevándoroltak száma; egy olyan ország lakóit hergelik a bevándorlók ellen, akik alig találkoztak testközelben velük. Még Budapesten csak-csak, de vidéken alig. Itthon lényegében nem is létezik a Párizsban, Londonban vagy más multikulturális nagyvárosban – ahol a bevándorlók gettókba tömörülnek, nincs munkájuk, pénzük – tapasztalható, az együttélés nehézségei miatt létrejött feszültség. A megoldáshoz vezető út szerintem az ismeretszerzés lenne. Ez a film talán elindít valamit, amitől rájövünk, hogy máshogy is lehet a témáról gondolkozni és beszélni.

 

Dömötör Nikolett