„A mocsári állapotot szeretném felkavarni”

Több szempontból is különleges kiállítás nyílt Lovason a tomboló nyár kellős közepén. Az 1936-ban Gyöngyöshalmajon született, 1957-től hatvanhat évig Kanadában élő és alkotó Szohner Gábor, művésznevén Gabriel von Ursus festményei láthatóak augusztus 13-ig a Nagy Gyula Művészeti Alapítvány Nagy Gyula Galériájában.

Ursus képei még sohasem szerepeltek hazai tárlaton, sajnos most is csak egy eredeti festménye látható, a többi print, de el kell ismerni, olyan profin falra téve, hogy első látásra ugyanazt a döbbenetes hatást keltik, mintha most kerültek volna ki a műterméből.

Szohner nyolc évesen árván maradt, tanyákon pásztorként, menhelyeken élt. Gépkezelő munkás, élvonalbeli bokszoló lett, aztán Kanadában huszonöt évig faiparban, majd útépítőként dolgozott, később fodrászmesterként versenyeket nyert. Versei, novellái jelentek meg, szobrokat készített, filmet is rendezett. Első egyéni kiállítása éppen negyven évvel ezelőtt volt a vancouveri Queen Elisabeth Színházban. 1987-ben iratkozott be az Ottawai Művészeti Akadémiára, ahol három év múlva diplomát kapott. Bemutatkozhatott festményeivel New York Cityben a Limner Galériában is 1992-ben. A következő évtől a saját műtermében dolgozott Vancouverben, ám tíz év múlva tragikus esemény történt: 2003. július 3-án kigyulladt az épület, és műterme jelentős mennyiségű képével együtt a tűz martaléka lett. Néhányat megpróbált a kor változásainak megfelelően újra feldolgozni 2007 és 2017 között. 2022 tavaszán úgy döntött, hogy Magyarországra költözik. Az idős mester azonban, néhány hónappal hazaérkezése után, tavaly novemberben örökre lehunyta szemét.

Szívszorító, ahogyan még ereje teljében, 1995-ben, kíméletlenül és könyörtelenül fogalmazta meg helyét és lehetőségeit festőként a világban. „Ötven évesen értem el, hogy teljes időben festhessek. Egyértelművé vált, hogy képeim nem az élet szépségét, jóságát fogják ábrázolni. Az ember drámája foglalkoztatott, a fájdalom, betegség, az emberi gyarlóság és a társadalmi problémák drámája. Az is egyértelmű volt, hogy az út verejtékes lesz, elutasításokkal és feszültséggel teli, de mélyen bennem élt az igény, hogy a torzítatlan igazságot tükrözzem a tapasztaltak által kiváltott érzelmeimen keresztül. Egyszerűen arról kell beszélnem, ami van. A csalásról, hazugságokról, az ölésről és gyilkosságról, az emberi mivolt alá süllyedt tévelygésekről, az álszent kimagyarázkodásokról, a lelkiismeret elaltatásáról. A mocsári állapotot szeretném felkavarni. Azt szeretném, ha a vásznam felrázná a szemlélő lelkét, hogy nincs minden rendben, hogy jobban is lehetne, hogy többet is lehetne tenni és nyújtani. Tényleg, amikor 1992-ben visszatértem Vancouverbe, az út nagyon göröngyös volt. Minden galéria elutasított. Egymás után ugyanaz a szöveg: „Fantasztikus festő vagy, de meg kell változtatni a képeid témáját… Az emberek pozitívat, felemelőt, szépet és dekoratívat kívánnak… A te figuráid túl fájdalmasak, túl zaklatóak… Miért kell festeni a magányról, az elhagyatottságról, dekadenciáról, promiszkuitásról, alkoholizmusról, lerombolódásról, erőszakba torkolló perverzitásról? Ki akaszt fel ilyen képeket a falára?”

Mivel nincs fogalmam, mi történt azzal a sok ezer képpel, amit a történelem folyamán társadalmi kritikaként festettek, nincs más választásom, mint elfogadni az elutasítások magyarázatát. El kell fogadnom, hogy képeim nem fognak felkerülni a vancouveri kiállítótermek falaira. Annyi elutasítás után a képességeimben való magabiztosság időnként a mélyére süllyedt. Kemény választás előtt álltam minden hét elején, hogy vegyek-e egy tubus festéket vagy inkább kettő-három napra való élelmet, de nap nap után csak a vászon előtt találtam magamat. A konfliktus, hogy mit és miért fessek, sokszor szétőrölt, de csak festettem. Az elutasítások gyakran visszhangoznak az agyamban: „Figuráid túl boldogtalanok, túl visszatetszőek, túl nyugtalanítóak.” És akkor kérdezem magamat: „Hát nem éppen ezt akartad elérni?” És festek tovább.”

Érdemes tallózni az egykor megjelent műelemzésekből. Ed McCormac Gabriel von Ursus „kérlelhetetlen álláspontját” hangsúlyozza az 1992-es New York-i kiállításról írt kritikájában. „Ezekben a merész olajképekben Gabriel von Ursus kérlelhetetlenül az emberi gyengeségekre hívja fel a figyelmet, miközben a legkritikusabb körülmények között is képes a szépséget megtalálni. A mélyre süllyedtség, nyomorúságban élők iránt is ott a szimpátia, az emberiesség, a nagy együtt érző szatiristákra olyannyira jellemzően.”

Lee Clark így írt Gabriel von Ursus 1997-es vancouveri kiállításáról. „T. S. Eliot verse, az Átok földje esszenciája a nyugati civilizáció elmaterializálódásában való szellemi és lelki kiüresedésnek. Hetvenöt évvel később a vers a magyar származású Gabriel von Ursus dinamikus és mesterien kimunkált képeiben talál filozófiai sorstársra. Szoborszerű, lelki sivárságban szenvedő problémás karakterei pazarul dekorált környezetből lépnek elő. Azzal a társadalmi réteggel foglalkozik, akinek boldogságát anyagi nehézség nem korlátozná, mégis reményvesztett. (…) A nyugati szemléletmód emocionális káosza, a gazdagság és boldogsághiány az alapvető témája. (…) Ursus témája az érzelem, psziché és az emberiség belső énjének komplex kapcsolata. Figurái a jólét peremén mozgó, Godot-váró állapotú karakterek.”

Végül érdemes idézni Brooks Joyner, a nebraskai Joslyn Művészeti Múzeum igazgatójának 2006. október 26-án írt levelét Perry Mazzone ügyvédhez a 2003-ban megsemmisült képek felértékelésének ügyében. „Négy éves vancouveri múzeumi igazgatóságom alatt többször is meglátogattam Gábort a műtermében és láthattam az 1980-tól festett felejthetetlen képeit. Kollekciója kihívó, nagy méretű és nagy léptékű képekből állt. (…) Képei erőteljesek és mesteriek. (…) Gábor nem hagyta el gyökereit és a 20. század életerős európai modernizmusára jellemző kubista, szürrealista és expresszionista szabályrendszerekből nőtt tovább. (…) Kiforralta saját stílusát, formanyelvét és állásfoglalását. Mély hatást tettek rám a műtermében látottak. Amíg egyesek a témakörére fektetik a hangsúlyt, a képek melankóliájára, nyugtalanságára, sőt provokatív módjára, addig az a különleges minőség, ami igazán kiemeli művészetét a modern művészet folytatójaként. (…) Gábor inspirációja mélyen a 20. század modernizmusában gyökerezik, és mivel a tradicionális történelmi szimbolizmus forrásából való táplálkozást választotta, a vancouveri, kanadai és észak-amerikai művészek és képkereskedők többnyire átnéztek rajta. A stílus és téma viszont nagyon is beleillik azoknak az elismert művészeknek a körébe, akik ma hasonló lelkülettel alkotnak Berlinben, Ausztriában, Párizsban és Londonban, a szürrealizmus felvirágoztatásával. (…) Annak ellenére, hogy Kanadában bizonyos értelemben kirekesztő környezetben dolgozott, mint festő képes volt különlegeset alkotni az elmúlt huszonöt év alatt. Hiszem, hogy csak idő kérdése, hogy zsenialitását elismerik.”

Felvételünkön Hegyeshalmi László, a lovasi kiállítást megnyitó festőművész látható a Nagy Gyula Galéria kertjében. Az archív fotón Szohner Gábor a műtermében, különleges festményeivel

Horváth Gábor Miklós