A szenvedés nem elkerülhető

Az elmúlt két évtized egyik legmegrázóbb filmjét láttam, Cristian Mungiu 2007-ben készült alkotását: Négy hónap, három hét, két nap. Az 1987-ben az abortusztilalom idején Romániában játszódó történet szerint egy teherbe esett egyetemista lány minden áron meg akar szabadulni magzatától. A súlyos börtönbüntetést kockáztató orvos csak úgy vállalja a beavatkozást, ha a lányt barátnőjével együtt magáévá teheti. A lányok ebbe is belemennek, majd a barátnő az orvos utasítására a város rossz hírű lakótelepén egy többemeletes ház utolsó szintjén szeméttárolóba csúsztatja kollégiumi szobatársa véres törölközőbe göngyölt, ki tudja hány, talán négy-öthónapos magzatát.

A Párbeszéd Háza filmvetítéssel kezdődő, húsbavágó társadalmi kérdésekről rendezett beszélgetéssorozatának a vendége ezúttal Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója volt, házigazdái Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes és Szekeres Csaba filmrendező, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A két termet is zsúfolásig megtöltő (a másik teremben az eseményeket kivetítőn követő) érdeklődők a székbedöngölő két órás film után felindultan vártak Csaba testvértől feloldódást, megnyugtató szavakat. Csalódniuk kellett! Ez a film egyáltalán nem túloz, ennyire sötét a közép-kelet-európai valóság. Csak hazánkban húsz év alatt hatmillió magzat végezte a filmben láthatóhoz hasonlóan. Mit tegyünk? Mit tehetünk? Tehetünk valamit egyáltalán? „Ezek a lányok önvédelemből teszik azt, amit tesznek – mondta Böjte Csaba. – Azt hiszik, hogy életükre tör a magzat. Nem sejtik, hogy az abortusz után még nagyobb sebbel a testükön-lelkükön kell élniük tovább.”

Ha elfogadjuk, ha nem, és bármelyik utat választjuk is, a szenvedés nem elkerülhető. Böjte Csaba Jézus szenvedéstörténetének arra a pillanatára hívta fel nyomatékosan a figyelmet, amikor Atyjától azt kéri, szabadítsa meg szenvedéseitől. Isten meglepően reagál: erőt ad szenvedései elviseléséhez, de nem óvja meg tőle saját fiát sem. „Nagypéntek nem elkerülhető – tette hozzá Böjte Csaba –, ám vegyük észre azt is, hogy mennyi büszkeségre okot adó eseménynek örülhetnénk az életünkben.”

Arra a torokszorító évzáróra gondolt, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt a dévai ebédlőben végignézett a szépen felöltözött, mosolygó befogadottjain a nagy tál gyöngyöző húsleves fölött állva. Ahogy megfogalmazódott magában: gondoskodom az enyéimről! Megcsináltam! Mertem bízni. Kinyújtottam a karomat azok felé, akiknek segítségre van szükségük.

„Én már tudom, mekkora öröm és büszkeség ez! Ugyanezt érezhetné minden családfő, aki gyermekeiről és édesanyjukról gondoskodik” – bátorította a beszélgetés résztvevőit a szerzetes.