Alföldi Róbert, a profi próféta

A Centrál Színház nézője úgy érezheti magát az eredetinél is valóságosabbnak tűnő díszlet előtt ülve, mint aki különleges ajándékot kapott valami bennfentestől: kedvére figyelheti, mi történik egy televízió hírműsort gyártó stúdiójában. Szándékosan használom a „gyártás” szót, mert, mint ki is derül, itt megszámlálhatatlan apróbb-nagyobb dolognak stimmelnie kell például ahhoz, hogy minden este másodpercre pontosan és hatalmas elánnal köszöntse a híradó kedvelőit a diszkréten sminkelt, jólfésült hírolvasó bemondó. Ez egy – a vezetők reményei szerint – eladható terméket kínáló gyár. Ha megcsappan a kereslet (zuhan a nézőszám), a reklámbevételekből kevesebb pénz üti a tulajdonosok markát. Azonnal lépni kell, indul is mindenki, mint a mérgezett egér. A hírolvasó közli nézőivel, hogy öngyilkos lesz a következő adásban. A tulajok folyamatosan és konok következetességgel kirúgják majd visszaveszik beosztottjaikat. Eddig háttérben hagyott kreatívok fékezhetetlenné válnak, hírműsorban soha meg nem engedett, egyre elképesztőbb elemeket építenek be a siker érdekében. A felfordulás kapóra jön a megalázott bemondónak: elhatározza, hogy negyed század hazudozás után végre azt kürtöli világgá, ami a lelkét nyomja, ami mindenkiben megfogalmazódik, de soha senki nem merte kimondani. A snájdig bemondóból lett puritán próféta előbb elnyeri kenyéradói kegyeit, ám amikor már a pénz mindenhatóságáról, a megvásárolhatóságról, a politikusok erkölcstelenségéről, az alvó ország felrázásáról beszél, elegük lesz. A kreatívok ügyesen és lelkiismeret-furdalás nélkül megoldják a likvidálását is.

A négy Oscart besöprő film, a Network története költői túlzásnak hatott bemutatása (1976) idején, de nem véletlen, hogy Lee Hall később színpadra írta Paddy Chayefsky forgatókönyvét. Ezt a változatot láthatjuk Network címmel a Centrál Színházban. Aki megnézi, nem kérdőjelezheti meg a darab aktualitását, hiszen nap mint nap találkozunk a pénz, a hatalom, a média (és a körülötte tüsténkedők) testet-lelket megnyomorító, látható és láthatatlan comboskodásaival.

Két évtizede a Lucifer című új tv-műsora kapcsán interjút készítettem egy hetilapban Alföldi Róberttel. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy annyi rendezés és főszerep után hogyan képes feldolgozni: ismertségét egy televíziós műsorfolyamban elhangzott csevegéseinek köszönheti. Érdemes felidézni, mit válaszolt: „Egy rakás dologba vágtam már úgy bele, hogy fogalmam sem volt, mi sül ki majd belőle. Ilyen volt a tévé is, amit annak fogok fel, ami. Tisztában vagyok vele, hogy a reggeli műsor miatt ismert meg a nagyközönség. Mesélték a Budapesti Kamaraszínházban, hogy úgy jöttek az emberek »annak a reggeli gyereknek« a rendezésére jöttünk. Szerintem ennek örülni kell! Nekem állati sokat segített.”

Valószínűleg nem kérték volna fel a Lucifer show vezetésére, amelyről ennyit mondott: „Remélem, sem én, sem a kollégáim, sem a nézők nem fogják muszájnak érezni. Azt akarom, hogy olyan dolgokról beszéljünk benne, amik érdeklik az embereket, amiről otthon is beszélgetnek.”

Kis jóindulattal azt is lehet mondani, hogy csírájában már egy próféta szólt hozzánk Lucifer álnéven. Persze azóta történt egy és más. Tény, Alföldi tehetsége, tudása, tapasztalatai alapján telitalálat Howard Beale, az esti Híradó bemondója szerepére. Otthonosan mozog a színpadon, hitelesen és nagy élvezettel mondja a magáét a kamerák kereszttüzében. A díszletbe szerelt kivetítőkön egy döbbenetes, megszállott prófétát látunk szuperközeliben, aki valóban elhiszi, hogy műsorával sikerül kimentenie az embereket a pénz, a politika, a hazug média halálos szorításából.

Nehéz lépést tartani a többi szereplőnek Alföldi jutalomjátékával. Mindig őt keressük a színpadon, őt várjuk vissza, ha éppen nincs ott, vajon mi van a begyében megint.

Diana Christensen szerepében Martinovics Dorina pimaszságával, végtelen önzésével és gátlástalanságával, bicskanyitogató stílusával magára képes vonni a figyelmet. Az új generáció szemrevaló példánya, aki karrierje érdekében úgy gázol át másokon, mintha a harmatos fűben sétálna. A szakmai és magánéleti problémáival küzdő Max Schumachert játszó László Zsolt izgalmas és őszinte pillanatokat hoz az előadásba. Jelenete szeretőjével (Diana) briliáns, feleségével pedig torokszorító. Külön köszönet Schell Juditnak, a megcsalt feleségnek, hogy beugrásával megmentette a magyarországi ősbemutatót. Bodrogi Gyula a médiamogul szerepében (stílusosan csak felvételről), akár egy vén, de humorát nem vesztett erdei manó, fantasztikus. Feltétlenül megemlítendő Pallós Nelli díszlettervezői és Gothár Márton technikai és videórendezői munkája. Puskás Tamás rendező elsősorban mint színházigazgató a darabválasztásért, a szereposztásért és a kellemesen feszes tempóért érdemel nagy-nagy dicséretet.

Horváth Gábor Miklós