Alföldi Róbert első operaházi rendezése: Íphigeneia Tauriszban

A nagysikerű Strauss-fesztivált követően, Az árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatója után négy héttel ismét hazai bemutatót tart a Magyar Állami Operaház. A 2013/2014-es évad zárásaként, még mindig straussi érintettséggel, Gluck egyik Richard Strauss által átdolgozott művét mutatják be, a budapesti Opera színpadán először. Az Íphigeneia Tauriszban című operát Alföldi Róbert viszi színre.
Fotó: Dóka Attila, Juhász Melinda

Az Opera tartja magát 2013-ban kitűzött céljához: öt esztendőn át minden évad végén barokk operaprodukcióval igyekszik bővíteni repertoárját. Az elmúlt évadok bemutatói: Händel Xerxese és Rameau Hippolütosz és Aricia című alkotása után június 22-én újabb régi zenedarabot fedezhet fel a közönség.

Idén júniusban Christoph Willibald Gluck születésének 300. évfordulóján Vashegyi György barokkspecialista karmester vezényletével azt az operát adják elő, amely a lassan 130 éves Opera történetében csak egy alkalommal, mindösszesen egy felvonás erejéig hangzott fel az Erkelben, 1957-ben. A most futó évadban Gluckról immár másodjára emlékezik meg az Opera: e bemutatót volt hivatott előkészíteni Sümegi Eszter áprilisi Gluck-műsora a Dalszínház utcai dalestek keretében. Az esten öt ária csendült fel az Íphigeneia Tauriszban című operából.

A teljes darab 2014-es magyarországi bemutatóján a címszerepben Wierdl Eszter, a további szerepekben Gál Gabi, Megyesi Zoltán, Haja Zsolt és Szegedi Csaba lép színpadra. A mitológiai alapra írott, megvalósult rémálmok, szülő- és testvérgyilkosságok és a deus ex machina történetét ezúttal németül játsszák. A különleges produkció, Alföldi Róbert első operaházi rendezése a premier után mindössze két alkalommal (június 25-én és 27-én) lesz látható az Operában, ám a következő szezon öt októberi előadására már most válthatók jegyek a dalszínház pénztárában, sőt június 30-ig még olyan bérletkonstrukció is vásárolható, amelyben szerepel az Alföldi-produkció.

Az Íphigeneia Tauriszban Gluck életművének utolsó jelentős zenés színházi darabjaként ötvözi a két utat, amelyet a szerző bejárt: az egyik, amely szinte figyelmen kívül hagyja az esztétikai élvezetet, kizárólag a drámai intenzitás pregnáns kifejezésére ügyel, a másik szerint az érzelmi hatáskeltés még a dramaturgiai követelményeket is felülírhatja. E műben zene és dráma harmóniában olvad össze. Gluck korában hihetetlenül modernnek és „nemzetközinek” számított, hiszen a francia és az olasz opera jellemzőit egyesíti. A jellemek és a szituációk pontosan kidolgozottak, árnyaltak, szorosan összetartozik szó és hang, a szöveg és a zene egymást erősíti, a brillírozásra, a technikai virtuozitás csillogtatására koncentráló hűvös formalizmust és kizárólagos sztárkultuszt felváltja a zenekar, a szólisták, a kórus és a táncosok egymásra figyelése, egymásra történő reflexiója.

Ennek a műnek a színpada tehát nem az addig rögzült konvencióké, mint ahogyan a Gluck-darab színrevitelére felkért, a műfajban jelentős gyakorlattal rendelkező, de az Operaházban először rendező Alföldi Róbert sem elsősorban kényelmes módon az ismert, bevettnek tekintett színházi kánon mentén dolgozik. Felkészüléskor kizárólag a mű hangfelvételeit hallgatja, de ekkor csak a zenére figyel – színpadi feldolgozásokat nem néz. „Természetesen a műfaj adottságaiból kiindulva igenis máshogyan kell készülni, hiszen mások a szabályok, máshogyan működik egy-egy színpadi jel. A legnehezebb eltalálni a megfelelő arányt, mert a zenénél komplexebben semmi sem hat szerintem a színpadon. Tehát ennek tudatában kell az egész előadást megkomponálni. Énektechnikai dolgokba nem szólok bele, hiszen azt az énekesek és a karmester sokkal jobban tudja, de hogy mit hogyan szeretnék hallani, abba igen.” Nem dolgozik másképpen az énekesekkel, mint a prózai színészekkel – nyilatkozta az Opera Magazinnak – ugyanúgy elengedhetetlennek tartja a pontos elemzést és a pontos színpadi munkát, ami reményei szerint mindig előhozza azt a bizonyos színészi jelenlétet.

A produkció jelmezeit Nagy Fruzsina tervezte. Koncepciója szerint mai ruhákban láthatók a szereplők. A papnők hadának fekete egyenöltözéke megidézi az apácák viseletét a nyugati kultúrából, de a keleti vallások fejfedője is felfedezhető rajtuk. Iphigénia ruhája ugyanilyen, csupán egy leheletnyivel díszesebb. A szkíta és a görög nép (Oresztésszel és Pyladesszel egyetemben) szándékosan azonos, szedett-vedett, magukat „védő” és álcázó mai ruhákban jelenik meg (mint az ukrán felkelők). A király és testőrsége öltönyben, a mitológiai figurák, a fúriák és Diana istennő is hétköznapi öltözékben jelenik meg, utóbbiakat festett bőrük színe emeli el az emberektől.

Az előadás világára vonatkozóan, amelynek látványát Menczel Róbert jegyzi, Alföldi leszögezi: „Nem lesz historizálás. És nem lesz konkrét aktualizálás sem, de fontosnak tartom, hogy ugyanúgy magunkra ismerjünk ebben az előadásban is, mint az utóbbi munkáimban. A lényeget tekintve nem készülök máshogyan, hiszen ugyanúgy az a célom, hogy jelen idejű és fontos kérdésekkel teli, hiteles előadást hozzak létre.”

Az Íphigeneia Tauriszban librettója keletkezésének története elég zavaros. Egyes feltevések szerint szándékosan ugyanazt a témát ajánlották Niccolò Piccinninek és Glucknak, a kor két rivális, Párizst két táborra osztó zeneszerzőjének, hogy őket versenyhelyzetbe hozzák. Más források szerint Alphonse du Congé Dubreuil, Piccinni 1781-es Íphigénie-jének librettistája 1776-ban elküldte Glucknak Íphigeneiáról szóló költeményét, hogy zenésítse meg. Gluck válaszában azzal tért ki az ajánlat elől, hogy Armide c. operája szörnyen kimerítette, de bevallja, hogy már más is ajánlotta neki ugyanazt a témát. 1777-ben Dubreuil tovább zaklatta Gluckot ugyanezzel az ajánlattal, ami elől a komponista mindig udvariasan tért ki, titkolván, hogy közben már ugyanezen a szüzsén dolgozik. Mindeközben Piccinnit is folyton arra ösztönözték, öntse zenébe az ógörög történetet. Dubreuil végül 1777 nyarán Piccinnivel kezdte meg a közös munkát. (A versenyt végül megakadályozta a tény, hogy Piccinniék operájának sikeres bemutatója 1781-ben volt, két évvel Gluck Iphigénie-jének bemutatója után, mikor Gluck már másfél éve Bécsben élt.)

Az Iphigénie en Tauride próbái 1779 elején kezdődtek el, és Gluck ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen semmiféle balett beiktatva, mivel azt szerette volna, hogy az opera a görög tragédiák világát idézze nemességében, egyszerűségében, és hogy a cselekményt ne szakítsa meg semmilyen, a szüzsétől tökéletesen idegen és gyakran nevetséges kellék. A bemutatót hatalmas várakozás előzte meg. Az Opéra de Paris-ban 1779. május 18-án tartották a premiert, amelyen Marie-Antoinette királyné is megjelent. (Pontosan hat héttel ezelőtt, április 6-án, Weimarban adták elő Johann Wolfgang von Goethe Iphigenie auf Tauris c. drámájának első, prózai változatát.) Az Iphigénie első előadásai azonban nem hoztak zajos sikert. A közönség hiányolta a szokásos balettet, ezért Gluckot mégis meggyőzték, hogy a darab végét a „megláncolt szkíták” balettja zárja le, melyhez a zenét François-Joseph Gossec szerezte. A darab vegyes fogadtatásra talált: egyesek rajongtak érte, mások csak bizonyos részletektől voltak lenyűgözve; egy biztos: az Orfeo, az Alceste és Armide után az Iphigénie en Tauride is repertoár-darab lett.

Míg az auliszi Íphigeneiát Richard Wagner írta át, a tauriszit ifjúkorában Strauss igazította dramaturgiailag feszesebbre, a drezdai színház számára. A mitológiai alapra írott francia mű így teltebb hangzást nyert.