Alkalomadtán

Pályafutásom során először akartam úgy kezdeni a cikkem, hogy néha az újságírónak is lehet szerencséje. Hegyi Barbara Alkalomadtán című receptkönyvéről szólva ugyanis könnyű helyzetben vagyok, mert életem párja Barus rajongó, szerinte a legjobb színésznő Magyarországon, mi több, sütni-főzni is tud és szeret, akár a Vígszínház ünnepelt művésznője. Nincs más dolgom, csak ügyesen jegyzetelni, miért tetszik neki a második receptkönyve is, és milyen ételekre számíthatok például az ünnepek alatt. A beszélgetés megtörtént, már csak kellemes mondatokká kell gyúrnom, és kész a rendkívüli recenzió – gondoltam.

Súlyos szakmai ártalom, hogy a számítógépem bekapcsolása után az első dolgom, hogy megnézem a legfrissebb híreket. Hegyi Barbara első férje, lánya, Rozi édesapja, Balikó Tamás halála szerepelt a kiemelt hírek között a világhálón.

Barbara első könyvében két disznótorról is beszámol, amelynek főszereplője Balikó. Az első egy mogyoródi történet, amelyben a főszereplő a stifolderek (vastagkolbászok) akasztózsinórjának megkötése helyett édesded álomba merült úgy hajnali négy óra tájban. A második már hazai vizeken, a híres Hegyi-konyhában történt, amikor Balikó és Gyuri bácsi (Baruska pótapja) összekaptak a sonkapác fűszerezésén, és kibékülniük csak komolyabb mennyiségű diópálinka elfogyasztását követően sikerült. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az orjalevesre meghívott, neves rendező – Barbara hathatós közreműködése folytán – a várva várt finomság megkóstolása reményében kénytelen volt ünneplő ruhában órákig a kolbásztöltő gép karját tekerni…

Hegyi Barbara éppen huszonöt éve végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Azóta nagy szerepek egész sorát játszotta el a József Attila Színházban, a Vígben, moziban, televízióban. El kell, hogy higgyük neki: a konyhája nagyon is közel van a színpadhoz. Ahogy könyve bevezetőjében fogalmazza „…színész is azért lesz az ember, mert élvezi és éhezi a nyilvános szeretetet, amihez csak az ’adás’ gesztusán vezet az út.”

Azt írja, sokat főz, sokszor és sokfélét. „Egy csipet magyart, egy csapott kanál franciát, érzéssel ázsiait, egy teáskanálnyi olaszt. Boldogan fedezek fel új ízeket, a magyar konyhakultúrának megfelelő alapanyagokat, és eljátszom velük, előbb gondolatban, aztán a konyhámban.” De ne csüggedjünk, színész diploma azért nem kell a könyvben szinte minden előfordulható alkalomra külön menüsort összeállító szerző receptjeinek elkészítéséhez, Michelin-csillagok sem. Játékos kedv, alkotásvágy viszont igen, és olyan családtagok, barátok, kollégák, akik megérdemlik a kényeztetést. Akkor – ahogyan Barbara a hollandi mártásról kanyarított ódájában olvashatjuk – a kicsit hosszabban tartó pepecselésért busás jutalom jár!

Horváth Gábor Miklós