Az írás olyan, mint a kábítószer

Egy könnyed szerelmes regény is tartalmazhat mélyebb mondanivalót? Igen, és erre bizonyíték egy Németországban élő magyar szerző első kötete: a Tini a Szófia Kiadó könyvheti ajánlatát gazdagítja.

– Tini című regényeddel debütálsz az idei Ünnepi Könyvhéten, ez egyben íróvá „avatásod” is, ami azért elég későn jött el számodra. Mit csináltál eddigi életed során, s miért épp most lépsz „színre”?

– Hm…Talán utazzunk vissza az időben 1971 szeptemberéig. Akkor kezdtem ugyanis a gimnáziumi tanulmányaimat a budapesti Piaristáknál. Egy olyan korban és közegben, amely nem tűrte a „másságot”. A helyzetet még csak súlyosbította, hogy nem voltam – és soha nem is lettem – KISZ-tag. Így aztán reményem sem volt, hogy az érettségi után bekerüljek az ELTE Bölcsészkarára. De, csodák csodája, felvettek az újonnan alapítottés roppant hangzatos nevet viselő egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola budapesti kihelyezett tagozatára. Akkoriban ugyanis lasszóval keresték a férfi tanárokat. A főiskolán nagyon sok remek docens oktatott, és nagy szabadságot élveztünk, lévén hogy még nem alakultak ki merev struktúrák. Ennek ellenére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rendszer és én valahogy nem vagyunk kompatibilisak. Ezt még inkább éreztem a kétéves tanárkodásom idején. Amikor aztán feleségemet harmadszorra sem vették fel az egyetemre, mindketten úgy éreztük: kár a gőzért, Magyarországon nincs jövőnk. Így aztán 1981-ben Németországban kezdtünk új életet, ami nem volt egyszerű, hiszen visszakerültünk a startmezőre. Jól példázza ezt, hogy nem ismerték el a tanári diplomámat. De szerencsém volt, mert hosszas harc után megkaptam a lehetőséget, hogy elvégezzem az egyetemet. Társadalomtudományokat, publicisztikát és kommunikációs tudományt, valamint kelet-európai történelmet tanultam. 1988-tól 1993-ig szabadúszóként kerestem a kenyeremet, aztán bekerültem a kölni Deutsche Welle rádió magyar osztályára. Ennek megszűnése után 2000-től a német osztályon szerkesztősködtema korai nyugdíjaztatásomig. Ez ismét egy új élet kezdetét jelentette, amelynek első eredményét tarthatja kezében az olvasó.

– Külföldön élő magyar szerzők általában tágabb horizonton láttatják a magyar valóságot – ehhez képest a te történeted viszonylag „földhöz ragadtnak” tűnik.  Akar-e egyáltalán több lenni egy „szerelmes” regénynél?

– Tulajdonképpen nem. De! Egy olyan korban nőttem fel, amelyben belénk sulykolták, hogy egy könyv tanít, nevel és szórakoztat. És ez a reflex még működik. A Tini elsődleges célja a szórakoztatás, menekülési lehetőséget kínál a komor hétköznapokból. Tanítani ugyan nem szeretném az olvasókat, hiszen ez nagyképűség lenne, de apró kultúrtörténeti érdekességekkel talán tágítani tudom a látókörüket. Ennek szellemében a regény lapjain megjelenik Stockhausen, Buttkay Ákos, Kacsoh Pongrác alakja vagy például Burgundi Mária és Habsburg Miksa szerelmi története. Nevelni sem szeretnék senkit, de azért szívesen megosztom a tapasztalataimat (nem tudom, beszélhetek-e életbölcsességekről), amelyek esetleg töprengésre késztetik az olvasókat és hozzásegíthetik őket válsághelyzetek megoldásához. És nem utolsósorban a Tini reményt nyújt: még akkor sem szabad csüggedni, amikor úgy tűnik, hogy zsákutcába jutott az életünk. Egyszerűen hinnünk kell a csodában. G. K. Chesterton találóan fogalmazta meg ezt a gondolatot az egyik „Brown atya”-történetében: „A csodákban az a leghihetetlenebb, hogy megtörténnek.”

– Valljuk meg, a Tini alapvetően szórakoztató irodalom, de a szó jó értelmében, s nekem olyan elődök neve ugrik be, mint Török Sándor, Vaszary Gábor, Zilahy Lajos. Ennél fogva viszont egy olyan polgári világot idéz meg, ami talán nem is létezik már. Lehet, hogy létrehoztál egy új műfajt, a konzervatív bulvárt?

– Elképzelhető. Nem tudom. De hiszen ez csak egy címke. Az viszont biztos, hogy számomra fontos a – pozitív – hagyományok és az egyetemes emberi értékek megőrzése: például a becsületesség, kötelességtudat, segítőkészség, tolerancia, a másság elfogadása, udvariasság, és – tudom, hogy nem népszerű, de kimondom – a felebaráti szeretet. Szerintem elengedethetetlen, hogy cselekedeteink szilárd erkölcsi alapokon álljanak. Ezért például elutasítom a törtetést, az egymás kíméletlen eltaposását, a könyöklést vagy éppen a haszonra való gátlástalan törekvést. Nem tagadom, e felfogás visszatükröződik a Tini-ben.

– Tényleg, milyen élményekből született ez a történet – miért éppen így kanyarog a mese -, milyen a valóság és a fikció viszonya a regényben?

– A Tini egyértelműen fikció. Megírásakor az a szándék vezérelt, hogy egy könnyen olvasható, szórakoztató történet kerekedjék belőle. Változatos életem tapasztalatai és élményeim természetesen belefolynak a cselekménybe – színesítik, fűszerezik. A szerelmes regények szokványos sémáját annyiban módosítottam, hogy nem a gazdag gyárigazgató szeret bele a nincstelen titkárnőjébe vagy egy félszeg srác a szőke bombázóba, hanem egy magyar származású cambridge-i professzor, aki éppen Budapesten tartózkodik, egy titokzatos gimnazista lányba. A könyv harmadik főhőse Aranka néni, a professzor házsártos házvezetőnője, igazi „minden lében kanál”. Így találkozik egymással három generáció, három világkép és három életfelfogás, ami persze számos és gyakran mulatságos konfliktus forrása. Az egymáshoz való csiszolódás, a másság elfogadása hosszú tanulási folyamat eredménye – főleg a professzor és Aranka néni között. A protagonisták jellemrajzának körvonalazásában és cselekedeteik, illetve döntéseik megértésében fontos szerepet kap a múlt, ezért viszonylag hosszúak a visszatekintő részek. Talán ezeknek a tartalmában és hangulatában jelenik meg leginkább életem magyarországi szakasza. De kihangsúlyozom, itt sem konkrétan megtörtént eseményeket írok le.

– Az olvasók számára a „disszidens” magyar szerző eleve érdekes lehet, ráadásul egy rangos kiadónál jelensz meg, a borítót is egy jegyzett festőművész tervezte – ilyen munícióval a háttérben milyen olvasói fogadtatásra számítasz?

– Az előjelek kétségkívül biztatóak, hiszen a Szófia kiadó és Kokas Ignác volt tanítványa, Vimmer Katalin Rozália képzőművész remek munkát végzett. A nagy kérdés azonban az, hogy a tartalom megpengeti-e az olvasók szívének húrjait? Olvastatja-e magát? Képes lesz-e felkelteni érzelmeket? Remélem, hogy igen.

– A Tini sikere vagy kudarca mennyiben határozhatja meg írói pályádat? Magyarán, milyen kész művek lapulnak a fiókban, mennyire vagy elszánt?

– Az esetleges siker természetesen ösztönző erőt jelentene, azt hiszem, még nagyobb elánnal írnék. A kudarc nagyon fájna, és valószínű, hogy megfogadnám: soha többé nem írok le egy sort sem. De aztán egy héttel később már megint verném a billentyűket, mert az írás – sajnos vagy hála az égnek – olyan, mint a kábítószer, az ember függővé válik tőle. Nem véletlenül porosodnak kéziratok a fiókomban. Igaz, hogy jónéhány felett menthetetlenül eljárt az idő, de írtam például két színdarabot, amelyek – kis kiigazítással – még ma is megállnák a helyüket. És természetesen most is dolgozom. A most készülő regényem – a múltam ismeretében talán nem hat a meglepetés erejével – rádiós miliőben játszódik.

– Hajdani rádiós szerkesztőként miként ajánlanád a Tinit az olvasók figyelmébe?

– Könyvem azoknak az olvasóknak szól, akik szeretik a csípős humorral és fanyar iróniával átszőtt, váratlan fordulatokban gazdag meséket, és hajlandóak felülni az érzelmek hullámvasútjára. Szerintem a Tini azon könyvek közé tartozik, amelyek olvasásakor Aszlányi Károly, Evelyn Waugh vagy éppen P.G. Wodehouse is hangosan hahotázna.
Tóth Lili