Barokk és dzsessz az Operában

Élő dzsessz betétszámokkal, az 1940-es évek filmvilágát idéző képi megvalósítással és fiatal operaénekesekkel viszi színre az Operában Purcell: A tündérkirálynő című művét Almási-Tóth András, aki a zenei anyag aktualizálására Fekete-Kovács Kornélt, a hazai dzsessz szcéna kiválóságát kérte fel.

Fotó: Dóka Attila, Juhász Melinda

Almási-Tóth András két, könnyedségében emblematikus rendezést is megvalósított az utóbbi években az Opera felkérésére. A telefon című szabadtéri produkcióhoz a dalszínház Hajós utcai épületrészének graffiti-díszletével és a Szfinx-szobor beszínezésével keltett óriási figyelmet, A tenor című operát pedig olyan humorral fűszerezte, amely hangos nevetésre készteti a közönséget. Almási-Tóth az Opera immár szokásos, nyári barokk bemutatójának rendezőjeként ismét megcsillogtatja egyedi látásmódját: a 40-es évek film noir műfaját és David Lynch képi világát idéző, hangsúlyozottan filmes miliőt teremt Purcell: A tündérkirálynő című művéhez. Az előadás díszlettervezője, Sebastian Hannak lelki labirintust formáló, a külső és belső tereket összemosó díszletében elevenedik meg a Tündérkirálynő alakja, aki egyfajta femme fatale, egy önmagát és a saját boldogságát kereső nőt testesít meg, amint egyik kapcsolatából a másikba menekül, miközben saját magát sem találja meg. A címszerepben a nemzetközi színpadokon is ismert fiatal énekeső, Baráth Emőke lép színpadra.

A femme fatale a vágy és veszedelem, valamint a szexualitás és halál kettősségének vonzereje által megformált nőalak, ravaszságából és érzékiségéből fakadóan pszichikailag és érzelmileg veszélyezteti áldozatait, megfosztva őket erkölcsüktől, értékeiktől, barátaiktól, sőt esetenként a vagyonuktól is. Alakja számos értelmezésre ad lehetőséget: a gyilkos nő valójában a saját öröméért, életéért, boldogulásáért harcol, ám a társadalom számára is veszélyes lehet, hiszen nem alkalmazkodik a neki szánt szerepekhez.

A tündérkirálynő eredetileg „semi-opera”, Shakespeare Szentivánéji álom című előadásához készült zeneszámok sora, melyek nem adnak ki önálló történetet, csupán a prózai művel együtt nyernek igazi értelmet. Almási-Tóth a próza elhagyásával operaként fogja fel a művet, és a zeneszámokat egyedi történetbe illeszti. Ez a Szentivánéji álom egy város erdejében játszódik, magányos szereplőkkel, bűnnel, gyilkossággal és szerelemmel.

A mű kottáját csak a 20. században fedezték fel, így előadási hagyománya nincs. A jelen színpadi megvalósításai vagy a teljes mű rekonstruálására törekednek prózai színészek és táncosok bevonásával, vagy operaként, a rendezői színház esztétikája szerint mintegy „újraírják” azt. „A második módszer járhatóbb. Mi átformáltuk a szerkezetet, csak az angol zeneszerző művét használtuk, és írtam egy teljesen új történetet az eredetiből kiindulva – mondja a rendező. – Mivel a zeneszámok nem épülnek egymásra, szükség van „kötőanyagra”, ami az eredeti műben a prózai dialógus. Úgy döntöttünk, hogy a barokk zenei gondolkodáshoz igen hasonló alapokon nyugvó dzsesszt fogunk alkalmazni. Purcell rengeteg tánczenét írt a műbe, de ezeket én elhagyom, hogy a drámai jelleget erősíthessük. Felkértem Fekete-Kovács Kornélt és művésztársait, hogy ezek helyett az előadás stílusához illően alkossanak klasszikus dzsesszszámokat Purcell-zenemotívumok alapján. Természetesen az opera többi részét megtartottuk, ezt az Operaház Zenekara tolmácsolja majd. Az előadás kialakításában a kezdetektől együtt dolgozunk a fiatal, ausztrál karmesterrel, Benjamin Bayllel.”

A központi tér a Bár, ahol a Fekete-Kovács Kvintett játszik bizonyos jelenetekben vissza-visszatérő elemként tagolva a Purcell-művet, találkozásukkal hidat képezve az évszázadok között.  „A dzsessz az előadás alapkoncepciójához és atmoszférájához is tökéletesen illik, tulajdonképpen a végzet asszonyáról szóló film noir forgatókönyv született, amely a Purcell-dalokon keresztül elevenedik meg” – emeli ki az alkotó.

A film noir klasszikus periódusa az 1940-es évek elejétől 60-as évek végéig tart, és a II. világháborút követő időszakot, a pusztulófélben lévő, züllött városi világot jeleníti meg. Az alkotások jellemzője a kiábrándultság, a bukás és az árulás, valamint a megvesztegethetőség. Képi világát a szűk, esőtől áztatott utcákon – általában detektívek és a rendőrség elől – egyedül menekülő hős adja, mindeközben a történet állandó szereplője a csábító femme fatale.

A bárban a Tündérkirálynő leginkább magára marad a szórakozó tömegben. A férfiak, akik körülveszik, mind más szerepet szánnak neki, a férfiuralomban egy önállóságra törekvő nő saját magáért küzd. A Tündérkirálynő lehetne bárki, aki szembe megy a társadalmi normákkal, vagyis egyfajta lázadó: házassága boldogtalan, ezért szeretőjével, az Idegennel bonyolult tervet eszelnek ki a férj megölésére. A gyilkosság után azonban ráébred, hogy innentől fogva neki lesz elkötelezve a közös bűn miatt. Elmenekül a kapcsolatból egy romantikus szerelembe, itt azonban az érzelmi függőség rémíti meg, úgy érzi, megfullad, elmenekül hát. Egy kínai üzletember mellett találja magát, pénz és csillogás veszi körül. Ám itt sem boldog, ezért egy ártatlan tizenéves karjaiban köt ki és ébred rá, hogy elment az idő, már sosem kapja vissza elvesztett ártatlanságát. A főszereplőt körülvevő férfiakat Fried Péter, Daragó Zoltán, Rab Gyula, Szappanos Tibor, és vendégművészként a firenzei születésű basszbariton, Gianluca Margheri alakítja. A darab jelmeztervezője Lisztopád Krisztina, zenei irányítója Benjamin Bayl, aki otthonosan mozog a modern és a historikus repertoárban, a szimfonikus és kamarazenekarok mellett operaházakkal is együttműködik: Európa, Ázsia és Ausztrália nagyvárosaiban egyaránt dolgozik. Alapítója és művészeti vezetője Ausztrália új historikus zenekarának, a seventeen88-nak, továbbá az Odissea egyik művészeti vezetője. A London’s Orchestra of the City művészeti igazgatója volt hat évadon át, a Saraband Consorté ugyancsak hosszabb ideig.

A Tündérkirálynő halála maga az ébredés a Szentivánéji álom erdejének önkereső bújócskája után. „Az alapműhöz hasonlóan álom és valóság határai ugyanúgy elmosódnak ebben a mesében is. A kijózanodás pillanata pedig a darab végén jön el úgy, mintha felébrednénk, és egyetlen, nagyon hosszú éjszaka lett volna az egész történet, miközben egy több évet felölelő cselekményt mesélünk el” – nyilatkozta a rendező az Opera magazinnak.

A bemutató a Shakespeare-évad lezárásaként kerül színre június 17-én a Magyar Állami Operaházban.