1996 nyarán még azt hittük, kispályás újságírók, hogy az Esti Hírlap soha nem szűnik meg, jobbnál jobb ötletekkel, sztárinterjúkkal bombáztuk a lapvezetést. Így került sor arra is, hogy a koncertje utáni napon felrohantam Dr. Albanhoz a Hilton Szállóba, hogy egy kicsit jobban megismerhessük a diszkók fekete királyát. Legnagyobb meglepetésünkre – Hortolányi Anikó, kedves, fiatal kolléganőm készítette a szálloda legelőkelőbb lakosztályában a fotókat – nem győztünk nevetni, annyi humor, kedvesség, közvetlenség áradt a világ számos országának slágerlistáját vezető afrikai fiatalemberből. Még a hajamat is feltűztem egy közös felvétel erejéig, amin nagyon jót mulatott.
Azóta több mint huszonhat év telt el. Az Esti átadta nemes lelkét teremtőjének, én kellemes nyugdíjas napjaimat élem, Dr. Alban viszont újra Magyarországon lép fel, mint a legnagyobb fedett arénánkban, az MVM Dome-ban január 14-én megrendezett szuperkoncert legjobban várt énekese.
Abból a régi interjúból azonban tényleg megtudhatunk sok mindent a féltve őrzött világsztárról…
A Hilton Szálló éli rendes vasárnap délelőtti életét. Dr. Alban feltűnésekor azonban mintha egy láthatatlan kéz lassított felvételre kapcsolt volna a hallban. Van, aki csak meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban a televízió legkülönbözőbb csatornáinak állandó vendégét látja. Mások kicsit közelebb húzódnak, mintha erőt szeretnének meríteni egy világsztár aurájából. Néhányan megállnak és mosolyognak: „Micsoda figura ez az Alban doki!”. De kit is rejt valójában ez a kedvesen mulatságos fazon, háta mögött az egy pillanatra sem lazító testőreivel?
— Hogyan szólítsam, doktor úrnak vagy művész úrnak?
— Ahogyan gondolja, hisz’ végül is valahol mindkettő igaz.
— „Kémeim” jelentették, hogy kicsit feszülten érkezett pénteken este Stockholmból Budapestre. Volt ennek valami olyan oka, amit akár az orrunkra is köthet?
— Kizárólag olyan oka volt! A repülőút, a szálloda tuti, csak a szombat reggeli felkeléstől tartottam rettenetesen. Nem szoktam délután koncertezni. Nekem kell egy egész nap ahhoz, hogy „formába lendüljek”.
— A Budapest Sportcsarnok tízezres közönsége a tanúm rá, hogy egyáltalán nem volt gond ezzel a délutáni show-val. Mit szól hozzá, hogy ilyen nagy sikert aratott a tanévzáró bulijukra érkező gyerekek között?
— Megmondom őszintén, olyan túlságosan azért nem lepődtem meg. Harmadszor járok Budapesten, és nagyon szép emlékeim vannak a tv-show-ról, amit készítettek velem, vagy a két évvel ezelőtti koncertemről, ami szintén a Budapest Sportcsarnokban volt, szép ház előtt ebben a hatalmas arénában. Csak azt sajnálom, hogy a magyar nebulók nem tudnak angolul, pedig kellemes lett volna ilyen módon is kommunikálni velük. A tapssal és a közös énekléssel viszont nem volt baj. Éreztem a gyerekek szeretetét.
— Kisdiákként volt-e hasonló élménye, találkozott-e olyan nagy sztárral, akinek a produkciója és a személyisége hatott a zenéjére?
— Emlékszem hasonló évzáró bulikra, bár nem ekkora közönség előtt, mint ezen a Xénia-láz koncerten a Budapest Sportcsarnokban. De a tanév befejezése a legtöbb iskolában együtt jár valamilyen „felhajtással”. Nálunk például a legjobb tanulók találkozhattak az államelnökkel és jutalomutazásra mehettek. Ami a zenét illeti, leginkább a soult és a funkyt szerettem. James Brownt feltétlenül meg kell említenem, ha a „zenei gyökereim” kerülnek szóba.
— Sejtette, hogy Dr. Alban egyszer milliók kedvence lesz?
— Egy fenét! Senki nem állt mögöttem: egyetlen művész sem található a felmenőim között. Én viszont olyan őrült zeneélvező lettem, hogy felcsaptam DJ-nek.
— Nem fogorvosnak?
— De, családi hagyományok alapján, ám saját elhatározásból fogorvos lettem. Napközben fogakat fúrtam, este DJ-ként nyomultam két éven keresztül.
— Legjobb út a világhírnév felé.
— Találkoztam egy producerrel, aki látott bennem fantáziát.
— Érdekes és izgalmas, ahogyan az afrikai ritmusok, dallamok összegabalyodnak a tinik által ma kedvelt zenével a számaiban. Ez a különleges ötvözet a producer vagy az ön ötlete volt?
— Ezt nem kellett kitalálni, mert ez a véremben van. Ha bármilyen zenei stílust választottunk volna, önmagamat akkor sem tudtam volna kihagyni belőle. Huszonhárom éves koromig Afrikában éltem.
— Így, utólag azt lehet mondani, hogy szerencsére. Hiszen Svédországban egy afrikai, mondhatni csodabogár.
— Azért attól kezdve, hogy Svédországba költöztem, komoly munkával is meg kellett támogatnom ezt a „szerencsét”. Egyébként az afrikai emberek szabadabbak és összetartóbbak, s ez nagyon kellemes dolog. Európában, úgy tapasztalom, a legtöbben magányosak, s a pénz elválasztja őket.
— Mégis ezt a világot választotta…
— Mert ez egy jól működő világ, már ami a technikai színvonalát illeti. De ez ma már alapvető feltétele a létezésnek. . .
— Milyen ember Dr. Alban Dr. Alban szerint?
— A lelke mélyén jószívű és segítőkész. Az egyenlőtlenségeket igyekszik kiegyenlíteni. Amikor orvos voltam, próbáltam azokon segíteni, akiknek nem volt tömve a pénztárcájuk. Zenélni sem azért kezdtem, hogy én majd halálra keresem magam ezzel. Nekem ezt csinálnom kell. Persze boldog vagyok, hogy édesanyámnak tudok segíteni, sőt a lemezeim árából jótékonysági célokra is futja.
— Felesége, gyereke nincs?
— Nincs. A zene mellé még szorosan sem fér be a magánélet.
— Rengeteget utazik, egyik koncertje követi a másikat. Mikor és hogyan készülnek az új számai?
— Jó szervezéssel és egy kis pénzzel minden megoldható. A pihenés is és a lelki feltöltődés is. Nincs családom, de rendben vannak az emberi kapcsolataim. Két-három állandó segítőtársammal találjuk ki az új felvételeinket. Legújabb albumunkkal most mutatkozunk be Ázsiában, s utána egy nyugat-európai turné következik. Soha nem tagadtam meg a származásomat, de most úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a szülőhazámnak ajánljam a lemezemet. Már akkor kellemes bizsergést érzek, amikor a címére gondolok: Afrikában születtem. Ahogy ön mondta: szerencsére!
Horváth Gábor Miklós