Nálam azzal kezdődött, hogy a szüleim gyermekként színházba vittek. Láttam, tapasztaltam, hogy milyen az, ha egy bácsi és egy néni ott van a színpadon, és énekelnek. Édesanyám nagyon kritikus volt, Édesapám egy jó humorú ember, a Nagymamám pedig sokat énekelt. Emlékszem, hogy családi összejöveteleken mások is szívesen énekeltek a családból.”
Éles István azt mondja, ő egy örök újrakezdő, remény nélküli optimista, aki szeretné magát ismét egy új oldaláról megmutatni:
“Zenész barátommal, Judt Istvánnal egy olyan anyagot készítettünk, amelyben megpróbáltuk bizonyos nagy karaktereknek megfogalmazni a paródiáját úgy, hogy ne a régi nagy slágerre írjunk szöveget, hanem most saját zene, és saját szöveg lesz.
Ez lesz életem első olyan produkciója, amely után már nem kaphatok sem elismerést, sem kritikát Édesanyámtól… Nem fukarkodott a negatív észrevételekkel – talán tőle örököltem a kritikus szemléletet… Igaz, ezt a pedagógusképzőben megengedőre változtatták, és a kettőből lett egy nagyon ellentmondásos szemléletem – ezért van az, hogy a paródiáim nem durvák, szélsőségesek, nem is akarnak röhögtetni, csupán mosolyt szeretnének csalni az arcokra.”