Görgey Gábor vendége voltam

Ritkán esett meg velem több évtizedes újságírói pályafutásom alatt, hogy a minden részletre kiterjedő, gondos jegyzeteim alapján összeállított kérdéseimet sutba kellett vágnom interjú készítése közben. Mit tehettem volna mást, amikor a megszólaltatni kívánt Kossuth díjas művész, jelen esetben Görgey Gábor író, költő, drámaszerző, a Magyar Televízió egykori művészeti vezetője, ex-miniszter sokkal izgalmasabb dolgokról kezdett beszélni, mint amire gondoltam?!

Azt azért tudni kell, hogy nemrég a Szép Ernő Életműdíjjal is elismert, hamarosan a 85. születésnapját ünneplő író solymári otthonában tett látogatásom nem minden előzmény nélküli: éppen 25 évvel ezelőtt, az induló Mai Nap egyik fontos interjúját vele készítettem, évekkel később pedig egy főszerkesztői dicséretet kivívott beszélgetésünk látott napvilágot az Esti Hírlapban.

A Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én a Vígszínház új történelmi drámájának felolvasó színházi bemutatójával köszöntötte a Pesti Színházban Görgey Gábort. Az eseményen az író is részt vett, szokásához hűen szálfaegyenes tartással, mosolygósan, rögtönzött köszönőbeszédét kellemes poénokkal fűszerezve. Meglepődve tapasztaltam, hogy solymári találkozásunk keserű mondatokkal indult. (A tegezésért bocsásson meg a Kedves Olvasó, de már negyedszázaddal ezelőtt ebben egyeztünk meg Görgey Gáborral.)

­–Mániákus utazó voltam, és most rettegek a nagyobb kiruccanásoktól! Nem gondoltam, hogy eljön az idő, amikor utálok utazni. Beszélgetős, felolvasós születésnapi meghívásoknak kellene eleget tennem Németországban is, amit annyira imádtam mindig, de egyedül már nem mehetek. Szembajaim életstílus váltást követeltek. A mozgékony, mindenütt jelen lévő, érdeklődő ember kénytelen volt életritmust váltani. Összeszűkült a világ. Ez nem az én karakteremhez illik. Erről szól az Alkatrészhullás című, legkeserűbb, legnehezebb verseskötetem.

–Ahogyan a Darvas Ivánnal készült interjúdban írod: az „átkozott foglalkozású” embereknek a világ legnehezebb dolgaival is meg kell küzdeniük…

–Ha ma írnám, úgy fogalmaznék: az író igazmondással megátkozott ember. A színész is. Hazugságból sem irodalmi mű, sem színészi alkotás nem születhet.

–Veszélyes üzem: az igazmondással megátkozott ember előbb-utóbb szembe találja magát a politikával!

–Mindig érdekelt a politika. Nem új keletű dolog a magyar irodalomban, hogy egy író újságcikkeket is ír. Mikszáth Kálmán „Tisztelt Ház!” sorozata, Ady Endre, Kosztolányi Dezső tárcái már a XIX. század végén, XX. század elején frissen reagáltak a társadalmi jelenségekre. Pontosan ez a lényege, hogy az író a pillanatnyi reagálásait, mérgeit, düheit, élményeit ne raktározza el, hanem akár egy napilapban frissen, ropogósan írja ki magából! Ezért irtotta ki Rákosi a tárcát az újságokból, mert alkalmas az író saját véleményének, meggyőződésének, személyes tapasztalatainak a közzétételére. Érdekes volt megfigyelni a Kádár rendszer, helyesebben rendszerek változásait. Az első korszaknak ugye az ’56-os forradalom elárulását lehet nevezni. Hogy miért árulta el, majd egyszer kiderül. A második a retorziós korszak, amikor Nagy Imre kivégzéséhez asszisztált Kádár János. Ezt követték a lazuló korszakok, amelyek során egyre elviselhetőbb lett az élet, publicisztikát is írhattunk, nyugatra utazhattunk. A Kádár rendszer végére az 1989-es eufória tett pontot, amelytől Kádár teljesen megzavarodott, nyilvánvalóan nem tudta feldolgozni Nagy Imre kivégzését. Ez akár egy Shakespeare darab is lehetne, a feldolgozatlanság, feldolgozhatatlanság drámája.

–A politikához való vonzódásod furcsa módon a rendszerváltás után kétszer is hallgatásra kényszerített. Először, a ’90-es évek közepén, a Magyar Televízió művészeti vezetését, 2002-től pedig Medgyessy Péter kormányában a kulturális tárca irányítását vállaltad el. Tudtad jól, mindkét feladat azzal jár, hogy átmenetileg abba kell hagynod az írást. Megérte?

–Régi barátommal, Horváth Ádámmal büszkék lehetünk arra, hogy sikerült a versrovatot újraéleszteni a televízióban, különösen a Toldinak volt nagy sikere, ráadásul főműsoridőben! Nagy öröm volt számunkra, hogy sokan siettek haza Toldit nézni. Évente 23-24 tv-játék készült akkoriban, manapság ennek a töredékével is elégedettek lehetnénk. Ami a miniszterségemet illeti, nehezen vállaltam. Megtisztelő kapacitálásnak tartottam, de teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a televíziós munkám időszakához hasonlóan, egy sort sem fogok írni miniszterként. Ezért vállaltam csak limitált időre, fél ciklusra a kulturális tárca irányítását. Embertelen mennyiségű interjú készült velem abban az időben, szünet nélkül a programomról, elképzeléseimről kellett beszélnem. Már nem is tudom, melyik újságban nyilatkoztam 2002. május végén, a Medgyessy kormány megalakulása idején, hogy boldog lennék, ha az első magyar irodalmi Nobel díjat az én miniszterségem alatt ítélnék oda valakinek. Így utólag nehezen hihető, de fogalmam sem volt, hogy mocorog valami ebben az ügyben. Régi jó barátomat, Kertész Imrét a német kiadója kezdeményezésére terjesztették fel a díjra. Hozzám csak augusztusban jutott el a hír, hogy első magyarként átveheti az irodalmi Nobel díjat. Azonnal hívtam Medgyessyt, hogy tud-e róla? Éppen utazott valahová, kocsiban vette fel a telefont. Még nem tájékoztatták. „Szeret minket az Isten!” – mondta. Poénként megemlítettem neki az imént idézett interjúmat a vágyott Nobel díjról. Rövid hatásszünet után azt kérdezte: „Mondd, lehet nálad rendelni?”

–Ha jól emlékszem, mindketten részt vettetek a világra szóló stockholmi ceremónián, amelyet a Magyar Televízió is élőben közvetített.

–Izgalmasan alakultak az események. Villámgyorsan frakkot varrattam, és a feleségeinkkel együtt a svéd király nyári kastélyában vártuk a nagy pillanatot. Ildikónak, a feleségemnek minden tehetségére szüksége volt, hogy a frakk gomblyukaival vívott csatáját megnyerje. Rohantunk a kastély halljába, ahol megbeszéltük a találkozót Medgyessyékkel, hogy együtt menjünk Imre Nobel díjának átadására, ám ők szintén még Péter vadonatúj frakkjának a begombolásával voltak elfoglalva. A svéd kormánykocsi szirénázva vágtatott velünk a stockholmi csúcsforgalomban, hogy el ne késsünk. Civilként utáltam egész életemben a szirénázó kormánykocsikat. Kormányülésre menet sem hagytam, hogy a sofőr szirénázzon, pedig Solymárról nem egyszerű bejutni Pest központjába. „Ha ki merészeli tenni azt a villogó vacakot – mondtam neki – kiszállok menet közben!” Rendes íróember nem kerülhet ilyen helyzetbe.

–Rendes íróembernek elsősorban az a dolga, hogy írjon, nem? Van azzal is gondja elég. Például a gyötrelmesen hosszú felkészülési idő, hogy a megírás idejéről már ne is beszéljünk.

–Regényt 56 évesen kezdtem írni. Tíz évig készültem rá, jegyzeteltem, anyagot gyűjtöttem, és amikor már tudtam, hogyan kell regényt írni, belevágtam. Aztán tizenkét évig írtam az ötkötetes monstrumomat. Kertész ajánlásával németül is megjelent mind az öt könyv.

–Ha már regény, legyen mindjárt pentalógia?

–A regény rabul ejti és felfalja az embert! Belezuhantam egy világba, amitől aztán nem tudtam szabadulni. Állandóan benne voltam, ez foglalkoztatott.

–Barátnőm remegett az izgalomtól, amikor az ötödik kötetet, az Adria szirénjét olvasta, annyira megfogta a regény sajátságos szexualitása. Persze nemcsak neki tetszett, ezért vehetted át az Év Könyve díjat. Lesz folytatása?

–Örülök, hogy kicsit hozzájárultam a kapcsolatotok poétikus szintre emeléséhez! Most már nem tudnám tovább írni. Egy regényt tervezek még, de nem regényciklust.

–Az idén 125 éve született Sík Sándor lapjában jelentek meg az első verseid. Miért a katolikus folyóiratot, a Vigíliát választottad?

–Nagyon nagy csapat volt akkor ott! Thurzó Gábor, Jékely Zoltán, Rónay György, Pilinszky János, a fiatal Nemeskürty, Kerényi Grácia, stb. Sík Sándornak köszönhetem, hogy nem maradtam Görgey Artúr. Azt mondta bölcsen: „Ez már foglalt név. A nyilvánosság elé lépni kívánó ember változtasson nevet!” Én az alliteráció miatt a Gábort választottam.

–A Vigíliánál talált nagy csapatból kiindulva már érthetőnek tűnik számomra, hogy miért tanultál a Hittudományi Akadémián, amely nem tett jót senki káderlapjának. Nekem sem jóval később, 1984-ben, ami miatt még külsősként sem dolgozhattam tovább a Magyar Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségén.

–Jólesett tartozni valahová úgy is, hogy akkor még latinul kellett vizsgázni filozófiából a kitelepítés és munkaszolgálat után. Munkaszolgálatosként a kecskeméti katonai repülőteret építettük. Birkaistállóban laktunk, két embernek egy szalmazsák járt. Felváltva aludtunk rajta, az éjszaka közepén cseréltünk. Nagy Imrének köszönhetően 1953 meghozta a kitelepítettek amnesztiáját is.

–Miért nem mentél vissza a Nemzeti Színházhoz, ahová húsz évesen Lendvay Ferenc szerződtetett statisztának?

–A ’40-es évek végén rémes légkör volt az országban. Csak tengtem-lengtem, mert kirúgtak, „rózsadombi úrigyereket” az egyetem angol-német szakáról. Valahonnan megtudtam, hogy statisztafelvétel lesz a Nemzetinél. Vagy száz ember jelent meg a felhívásra. „Maga jöjjön ide!” – mondta Lendvay, ahogy rám nézett a tömegben, és aznap este már szerepeltem a Figaro házasságában. Ez volt az én színházi beavatásom. Akkor tudtam meg, hogy a színpadon szerepelni életveszélyes. Tömegjelenetekben kellett mulatoznom rokokó öltözékben, 46-os rokokó cipőben, de egyetlen instrukciót sem kaptam, hogy pontosan mit kell csinálnom. „Az úgyis adja magát!” – legyintettek az egyre élénkebb érdeklődésemre. A színpadon szabályos halálfélelem lett úrrá rajtam. Azóta is gyakran álmodom arról, hogy belöknek egy operaszínpadra, és énekelnem kell. Verítékezve, lucskosan ébredek a rémülettől. Egyet azonban sikerült örökre megtanulnom a színházban, ami első osztályos tananyag a drámaíró iskolában, hogy a színészt mindig szituációba kell helyezni. Valamivel, valakivel meg kell küzdenie, akkor képes erőteljes alakításra.

–Életműved alapján túlzás nélkül nevezhetünk műfajzsonglőrnek, mert nincs is talán olyan irodalmi műfaj, amiben ne próbáltad volna ki magad. Nem férne rá a névjegyedre, ha minden tevékenységedet feltüntetnéd: író, költő, műfordító, rendező, dramaturg, publicista, kulináris rovatvezető… Otthon érzed magad lírában, prózában, esszében, tárcában, interjúban, drámában. Mit szerettél írni a legjobban?

–Mindegyik műfajban jól éreztem magam. Irtóztam az egy műfajú íróságtól, sok kolléga nem a saját műfajában írta meg a legjobbját, de drámát írni kifejezett gyönyörűség! Mindig újításra törekedtem, minden darabom más. A trendeket, pillanatnyi divatokat gyűlölöm. Kalandszerető szerzőként tartanak számon, de tudom, hogy a kalandnak van értelmes határa, ahol meg kell állni. Szeretem magam kipróbálni mindenféle műfajban, nem akarok bejáratott síneken suhanni. A téma előhívja a megírás formáját. A dráma készülődés, önnevelés. Az ötlet, ami eszembe jut, megtalálja a műfaját. Például a Komámasszony, hol a stukker? című darabomat sem tudtam másnak, csak komédiának elképzelni groteszk elemekkel. Ha nem így írtam volna meg, rég elfelejtették volna. Így viszont Amerikától Bukarestig, Németországtól Bagdadig bemutatták, szép sikerrel.

–Huszti Péter rendezésében hamarosan a József Attila Színházban látható.

–Huszti itthon és külföldön hatodszor rendezi ezt a darabot!

–Gyakran tettél nagy kirándulásokat a zenés műfajokban.

–Lubickoltam a zenés vígjátékban is.

–Többek között ennek az időszaknak köszönhető közös munkátok az Illés együttes vezetőjével, Illés Lajossal, amelynek egyik csúcspontja a Metronóm ’77 televíziós fesztiválon győztes, elsöprő sikert aratott Hogyha egyszer című dal. Mindig sikered volt a színházban is?

–Harminchat éves koromtól, az első premierem után hosszú ideig szinte minden évben írtam egy darabot, amit be is mutattak valahol. Egyszer éltem meg a bukás közeli traumát, de nem árulom el mivel és mikor.

–A leghosszabb ideig a legújabb, Görgey című darabodra készültél.

–Igen, egy életen át!

–Egerben lesz az ősbemutatója tavasszal, Görgey Artúrt Blaskó Péter játssza. Jeles ősöd, a nagy hadvezér, akinek a dicső hadjáratát egyetemeken tanítják, aki miatt a neved is megváltoztattad, nem nyugodott bele, hogy legalább te ne kísérelj meg igazságot tenni a nevét beárnyékoló, évszázados történelmi vitában?

–Mindig menekültem a téma elől, de vén koromra rájöttem, nem halhatok meg úgy, hogy nem írom meg a történelmi igazságot és az én saját Görgey Artúr képemet.

Horváth Gábor Miklós