Amdala.hu Amdala Magazin és Hírportál. Friss hírek, bulvár, sport, kultúra.
Nemrég az Euro-Ringen kipróbálhattuk az összes aktuális John Cooper Works típust, ráadásul többet igazi versenytempóban. A program végére pedig az is egyértelművé vált, hogy a BMW méltó módon írja tovább a Cooper sikertörténetét.
John Newton Cooper, aki az összes sportosabb Mini névadója, egy angol autóépítő volt, aki a Minik nemesítése mellett magát a Forma-1-et is megreformálta. Ő volt ugyanis az első, aki versenyautóiban hátulra, jobban mondva középre szerelte a motort, létrehozva a mai formula autók ősét. A jobb súlyelosztás és a könnyebb konstrukció villámgyorsan sikeres lett, aminek következtében 1959 és 1960-ban Jack Brabham világbajnok lett a Cooperrel. A Minik tekintetében az 1961-es év volt nevezetes, ekkor jelent meg ugyanis az első Mini Cooper, amelyben már egy Cooper által tuningolt motor dolgozott. Természetesen a Cooperek a versenysportból sem maradtak ki, amit a típus többszöri diadala a Monte Carlo Rallyn is bizonyít.
Szöveg: Dóka Attila
Fotók: Juhász Melinda
Szerencsére, mikor a BMW 2001-ben átvette a márkát, jó érzékkel a Cooperről, illetve az akkortájt alapított John Cooper Works-ről sem mondott le. Ez utóbbit aztán 2008-ban meg is vásárolta, így a Minik tuningolásával foglalkozó cég beolvadt a Mini birodalomba.
Ezért nem meglepő, hogy mára az összes Mini-típus elérhető JCW-kivitelben is. Ez pedig jelen pillanatban azt jelenti, hogy a klasszikus háromajtós Mini (és kabrió), a Clubman és immár a Countryman is rendelhető ilyen változatban. A JCW csomag legfontosabb része természetesen maga a 2 literes, 231 lóerős turbómotor, amely hét másodperc alatt gyorsítja százra az összes JCW-Minit. A biztos megállásról eközben Brembo fékrendszer gondoskodik, amelynek hatékonyságáról a versenypályán is meggyőződhettünk.
A versenypályán
A versenypályás teszt során nem meglepő módon a legnagyobb élményt az eredeti, három ajtós verzió okozta. Ezen belül is a könnyebb, keménytetős változat. Lehetőségünk volt még a Clubmant is versenytempóban vezetni, de az összkerékhajtásnak és az elektronika jóval drasztikusabb beavatkozásának köszönhetően a Clubman élményben – bár élvezetes autó ez is – a kicsi háromajtóssal szemben alulmarad.
Meg kell említenünk azt is, hogy mennyire jól működött a Mini-csapat által kitalált geg, miszerint minden vezető kapott egy pulzusmérőt, amiről le lehetett olvasni az értékeket a körök előtt és után. Tudva azt, hogy egy igazi versenyző pulzusa a versenyzés során sem lehet sokkal magasabb, mint a futam előtt, örömmel konstatáltam, hogy a Clubman vezetése után alig emelkedett az érték. A pici háromajtós Mini viszont már érzékenyebb és sokkal direktebb vezetési élményre képes, és ez rögtön érződött a pulzusszámon is, amely a kezdeti 70 helyett 100 körül járt a végére.
Megállapítható tehát, hogy a triumvirátus közül az eredeti Mini még mindig az egyik legjobb élményautó, amelynek JCW – kiszerelésben kifejezetten versenyautós a viselkedése. Jó arányainak köszönhetően nagy kanyarsebességre képes még utcai gumival is. Könnyű súlya pedig a hármas legrobbanékonyabb tagjává teszi. Természetesen a Clubman is gyors autó, sőt összkerékhajtásának köszönhetően sokkal könnyebben kordában tartható, de aki azt a nevezetes gokart-szerű élményt keresi, az a klasszikus Mininél köt ki.
