Halálos csendek a Titanicon

Egyértelmű volt, hogy az idén 52 filmet bemutató 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál kínálatából csak csipegetni lehet, ha nem akarok néhány nap leforgása alatt megőrülni. Úgy döntöttem, most nem csinálok magamnak bonyolult logisztikai feladványokat az öt helyszínnel és a rengeteg filmmel. A lakóhelyemhez legközelebb eső moziban (Uránia) megpróbálok napi két-három előadást megnézni, pontosan úgy, ahogy az elmúlt század közepe táján a falusiak: azt látták, ami eljutott hozzájuk.

Ahogy az már lenni szokott, ember tervez, isten végez. Tíz filmre a kicsit szorosra felragasztott, de hatásos narancssárga sajtós karszalagommal gond nélkül sikerült bejutnom, ám csak az amuri partizánokhoz hasonló éberségemnek köszönhetően tudtam megvásárolni a Megmaradt Alice-nek utolsó beugróját a Nagy Ábránd páholy második sorába. Mi több, a Citizenfour és az Ex-Machina című filmeket csak az éjjel 11-kor kezdődő pótvetítéseken (utóbbit csak lépcsőre szóló jeggyel) láthattam a Puskinban. Mindezt nem rosszallásképpen, kizárólag a tényszerűség kedvéért említem, amelyben az is benne foglaltatik: szerencsére nemcsak a mozimániás tollforgatókat (számítógép-szelídítőket), hanem a fizető nézőket is érdekli a fesztivál.

 

Alaposan bekezdtem a dán-indonéz dokumentumfilmmel, Joshua Oppenheimer alkotásával. A hatalmon lévő gyilkosok, akik közül saját bevallásuk szerint is többen embervért ittak Indonézia állítólagos kommunistáinak kíméletlen likvidálása során, semmiféle megbánást, lelkiismeret-furdalást nem éreznek cselekedeteik felidézésekor. A televízióban igazuk teljes tudatában mutatják meg, milyen embertelen módszerekkel végezték ki a nép ellenségeit. Amikor kiderül, hogy a dokumentumfilmben szereplő, a népirtást túlélő férfi azért próbál választ keresni a kérdéseire, mert a bátyját is megölték, mindjárt gyanússá kezd válni a gyilkosok számára az egész forgatás, fenyegetőzni kezdenek, ellenségként tekintenek a férfira, sőt az egész családjára, közlik is vele fehéren-feketén, hogy mit kockáztat okvetetlenkedéseivel. Emberevő oroszlánok bajszát megrángatni nem kis teljesítmény, különösen úgy, hogy még egy zseniális ötlettel dokumentálni is sikerül. A csend képe című film erre vállalkozott. A bátyjáról kérdezősködő férfi optikusként férkőzik a gyilkosok közelébe, és munkája végzése közben, mintegy véletlenül tereli a szót arra, ami mindennél jobban érdekli őt: soha meg nem bocsátható bűneikre.

Dokumentumfilm a Citizenfour is. Laura Poitras rendező a 21. század Tell Vilmosa, Edward Snowden hihetetlen történetét tárja a szemünk elé Hongkongtól Oroszországig, miközben megtudunk mindent arról, hogy miért született meg az amerikai lehallgatási botrány kirobbantójának az egész életét befolyásoló döntése. Elképesztő biztonsági intézkedések sorozatával sikerült megvalósítani a forgatást, de úgy látszik, akár egy romantikus játékfilmben, minden akciót siker koronáz, amiben Snowden részt vesz.

Különleges film, saját meghatározása szerint dokudráma az iráni Taxi. Jafar Panahi rendező a taxijába szerel fel kamerát, mert eltiltották hivatásától. Taxisként azonban az utasai ugyanúgy szembesítik az iráni hétköznapokkal, mint ahogy egy rendezőnek a filmje mondanivalójával kell szembesítenie nézőjét. Panahi nem tud kibújni a bőréből, a film minden pillanatában érezzük diszkrét, de igen határozott véleményét az emberekről, a filmkészítésről, a filmesek kiszolgáltatottságáról, a hatalom nyomasztó mesterkedéseiről.

Elfogultan ültem be a Kukoricasziget című filmre, elvégre a Titanic egyik zsűritagja, Ragályi Elemér volt az operatőre George Ovashvili grúz rendező alkotásának. Aki nem látott még egyetlen filmet sem, amelyben Ragályi volt az operatőr, most meggyőződhetett arról, miért kapott helyet a Titanic zsűrijében, és miért szeretnek vele dolgozni a világ minden táján a rendezők. Gyönyörű és félelmetes képek sora a természetről, és a természethez közeli emberekről ez a film. A Grúziát és Abháziát elválasztó folyó időről időre kis szigetecskéket épít hordalékaiból. Az egyiken egy nagypapa unokájával kukoricát termeszt, és a megfeszített munkának meg is lesz az eredménye. Az aratás napján azonban a felhőszakadás nemcsak a termést, de az egész szigetet nagypapával, a takaros kis faházzal együtt a folyóba mossa. A nagypapát az a török színész játssza, aki alkoholproblémái miatt huszonöt éve nem állt kamera elé. A grúz rendező minden bizonnyal szereti a kihívásokat: abház parasztemberek történetét meséli el a török Ilyas Salmannal, a magyar Ragályi Elemérrel és egy falusi grúz diáklánnyal, Mariam Buturishvilivel. Ha a kukoricatermesztést nem is, a filmet siker koronázza: Karlovy Varyban már díjat nyert.

A Távol az emberektől című marokkói-francia film igazán „aktuális”: egy Algériában nevelkedett, francia szülőktől származó tanár keserű története az ország függetlenségi harca idején, amikor a fürdővízzel együtt könyörtelenül kiöntik a gyerekeket is. A tanár imádja Algériát, minden ide köti, szeretik a tanítványai, mégsem élheti úgy az életét, ahogyan szeretné. A franciáknak algériai, az algériaiaknak francia. Egy kis hegyi faluból a közeli városba igyekvésük során a tanár és a rá bízott algériai, akit a város bíróságára kell kísérnie, mindennel találkoznak, amivel ezekben a zavaros időkben lehet: becstelen, háborús bűnöket elkövető francia katonákkal éppúgy, mint fanatikus, minden franciát kiirtani szándékozó algériaiakkal. Hol a franciának kell megvédenie az algériait, hol fordítva. Drámai sűrítéssel lejátszódik a szemük előtt a világtörténelemben folyamatosan ismétlődő tragédia: az embert nem a cselekedetei, hanem a származása alapján ítélik meg. A kalandfilmbe illő epizódok nem gyengítik a komoly mondanivalót.

Yann Demange elsőfilmes rendező egy angol katona első bevetéséről készített filmet ’71 címmel. Belfast felhergelt katolikusok és protestánsok lakta részén az IRA szélsőséges fegyveresei kegyetlenkedéseikkel totális káoszt teremtenek, már szinte senki sem tudja, ki kivel van, kire számíthat és kire nem, ki a barát, ki az ellenség. Az emberi életnek már nincs értéke. Vagy mégis? Kereshetünk embert az embertelenségben? Egy fiatal ír fegyveres képtelen lelőni az angol katonát, aki viszont képtelen megvédeni a fiút a haláltól. A rendező megrendítő képet fest a háborús helyzetről: mindenkinek van már annyi vaj a fején, hogy a történetbe frissen bekerült szereplők, például az angol katona és parancsnoka, nemkívánatos személyekké válnak nemcsak az ellenség, hanem az övéik szemében is.

A versenyprogramban szereplő Helyedbe lép című filmet erősebbnek éreztem a győztesnél, a Hullámtörők-díjat kapott Fidelio – Alice utazása című filmnél. Albert Shin koreai-kanadai filmje torkon ragadja az embert, és hosszú ideig nem engedi ki a szorításából. Egy szokásos koreai szituációból indul ki, amikor két hölgy, egy teherbe esett lányát nevelő anya, és egy gyermeket örökbe fogadni akaró nő szépen megegyezik mindenben. Csakhogy a történet másik két főszereplője ezúttal, a terhes lány és a születendő gyermek édesapja halálosan szerelmesek egymásba. Nem is lehet más, csak tragédia a vége. A szabad akaratából teherszállító tengerjárókon mérnökösködő Alice lepedőkalandjai meg sem közelítik a Helyedbe lép pokoli mélységeit.

Gálavetítésen mutatták be Peter Strickland brit-magyar filmjét, a The Duke of Burgundyt. Két, saját kifejezésüket használva, hóbortos nő szerelmesek egymásba. Nem is lenne ezzel semmi baj, csak az idő múlásával mind nehezebben sikerül egymás kedvére tenniük. A furcsa szerelmi előjátékok, a „szolgálni” akaró fél különleges igényei fizikailag is megviselik az úgynevezett „uralkodó” személyt. Ahogyan minden kapcsolat, ez a bizarr szerelem is számtalan lemondással, kötelezettséggel jár. A film legnagyszerűbb jelenete, amikor a szerepjátékából kieső, zokogó „úrnőt” a „cselédlány” vigasztalja, hogy így is, most is, hóbortok nélkül is szereti. Hóbortok nélkül azonban mégsem tudnak élni.

Nem véletlenül övezte akkora érdeklődés az Ex-Machina című amerikai-brit filmet, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Alex Garland sci-fije végig feszült figyelemre késztetve a nézőt azt a furcsa esetet mutatja meg, amikor egy szinte tökéletesre sikerült robot túljár gyártója és főleg a női android intelligenciáját elemző munkatársa, egy fiatal programozó eszén: érzelmi zsarolásával ki tud szabadulni a földalatti bunkerból, hogy egy forgalmas kereszteződésben kedvére figyelhesse az emberek viselkedését, tulajdonságait…

 

Horváth Gábor Miklós