Így élünk boldogtalanul

Talán az idősebb színházrajongók megbocsátják nekem, hogy Slawomir Mrozek neve után azonnal a Paál István rendezte Tangó című előadás jut eszembe a Színművészetiről a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött Udvaros Dorottyával, aztán a Tisza-partiak akkori kedvenceivel, Újlaki Dénessel, Margittai Ágival, Falvay Klárival, Pákozdy Jánossal, Fonyó Istvánnal, Pogány Györggyel. A fővárosban is őrjöngő sikert hozó, világszínvonalú színházi előadás elemzését most kihagynám: aki látta, tudja, miről beszélek, aki nem, főleg, ha az egészen fiatal korosztályhoz tartozik, annak ezer okból is hiába tenném. A lényeg: azóta ha Mrozek kerül szóba vagy valamelyik művét játsszák valahol, fölkapom a fejem.

A Pesti Magyar Színház most úgy döntött, hogy pár hét leforgása alatt markánsan szembesíti nézőit viselt vagy vágyott magánéleti konfliktusaival. Március végétől A karmester szeretője című előadása (Lisa Langseth monodrámája) egy észrevétlenül a bálványának teljesen kiszolgáltatottá váló nő sivár életébe enged bepillantást, április elejétől pedig Mrozek abszurdját, az Egy nyári napot, majd a norvég lélekbúvár, Jon Fosse Alvás című darabját kínálja megtekintésre. A szándék nemes, a játszóhelyek viszont jelzik: a közönségnek csak azt a részét várják, akik hajlandóak végigkísérni a darabokban szereplő művészeket roppant nehéz útjukon.

Benkő Nóra szívbemarkoló Katharinájáról, a nagy ember szeretőjéről már írtunk. Az Egy nyári nap második előadására mindössze fél ház volt kíváncsi a Sinkovits Színpadon. Szerencsére ennek nem a darab, nem a színészek vagy a rendezés az oka. A kiindulási pont valóban elég ijesztő: két férfi öngyilkosságra készül. A folytatás azonban egész kellemes. A parkban arról vitatkozó urak, hogy kinek van súlyosabb indoka a saját élete kioltására, varázsütésre megváltoznak, amikor egy szépséges hölgy ellebeg előttük. A vadászösztön mindennél erősebb. Bevallva vagy bevallatlanul, megindul a küzdelem a hölgy szimpátiájáért. Ugye, ismerős ez az izgalmas vállalkozás, kedves hiú férfitársaim? Meggyőződésünk: csak bennünket választhat az a csacska macska, hiszen mi annyi jó tulajdonságunkat tudjuk felsorolni neki, hogy a felét képtelen megjegyezni, de a maradék is bőven elég. Akkor pedig, legalábbis egy darabig, érdemes élni! Újra a teremtés koronájának hihetjük magunkat.

Ágoston Péter (Balsik) azt a szerencsétlen flótást játssza, akinek soha semmi sem sikerül. Olyan típust, akinek még az igyekezete is rettenetesen bosszantó. Olyan meggyőzően szánalmas, hogy a néző önkéntelenül is neki szorít: legyen már végre egyszer nővel rendesen. Mészáros Máté, a mindenben sikeres Sik szerepében idegesítően tökéletes, minden szavát, mozdulatát kontrollálni képes, nehezen, de elhisszük neki, hogy halálosan rá lehet unni erre az állapotra. Az új kapcsolat, talán a vetélytárs miatt, mégis lázba hozza, bármennyire biztos benne, hogy csak ő lehet a győztes.

A Hölgy nemcsak a szépségével hódít, partner a filozofálásra hajlamos két férfi gondolatainak, érzéseinek, szándékainak, indulatainak a megértésében, sőt megmagyarázásában. Úgy próbálja összekuszálni a szálakat, hogy ez a háromszereplős játék a neki legmegfelelőbben alakuljon. Járó Zsuzsa a színész-rendező Cseh Judittal karöltve, felfedi egy szuper nő kelléktárát, vonzó, nem kihívó, mégis hódító, okos, tudatos, egy kicsit önző, de nagy lelke van. Mindezekből éppen annyit mutat, amennyi az abszurd játékhoz kell.

Jót tett az előadásnak, hogy színésznőre bízták a díszlet- és jelmeztervezést is. Fekete Györgyi nem először bizonyítja, hogy pontosan tudja, miként működik kevés pénzből olajozottan egy független alkotócsapat (az előadás a Pesti Magyar Színház és a független alkotókat támogató Manna Egyesület közös produkciója).

Új játékteret avatott rendezésével Lengyel Ferenc. A vasfüggöny mögött összezsúfolódott közönség (túlságosan közel vannak egymáshoz a székek) Jon Fosse drámáját gyötrődheti végig a szó szoros és átvitt értelmében. A színészek ugyanis egy furcsa térben, ami talán egy hatalmas ház, amelyben mi is meghúzódhatunk, eljátsszák az életünk legfontosabb pillanatait. A saját lakásba költözést, a nagy várakozást, ami a fiatal párokat jellemzi, a gyerekszületés örömét. Egy másik és egy harmadik pár a csalódottságot, a feszültséget, az elmagányosodást, az állandó egyedüllétet, a gyereknélküliséget, a fontos munkára való hivatkozást, az idegölő várakozást, a harmadik megjelenését a kapcsolatban, a kiábrándultságot, a reményvesztettséget, amelyek a közös életet lehetetlenné teszik és betegséget okoznak. Az idő viszont könyörtelenül fut, megöregszenek azok is, akik mindig szerették egymást, de már nem tudnak olyan életet élni, amilyet szeretnének. Megjelenik előttünk egy idős pár, amelynek hölgytagja csakhamar bottal jár, majd tolószékbe kényszerül, de a férfi kitart mellette mindhalálig. Egyedül ápolja, mert a gyerekeiknek mindig más dolga akad, nem tudnak, nem akarnak segíteni. Talán nem is fogadná el a férfi a segítséget. Soha nem derül ki. Mondani viszont ezt mondja, mert nem akarja, hogy bárkinek terhére legyenek a gondjaikkal.

Jon Fosse magyarországi ősbemutatója igazi színházi csemege. A színészek hősiesen állják a sarat, kivétel nélkül dicséretet érdemelnek ebben a szokatlan, a kortárs norvég szerző hangulatjátékában: Hámori Ildikó, Dengyel Iván, Gáspár Kata, Takács Géza, Móga Piroska, Horváth Illés, Benkő Nóra, Csőre Gábor, Pavletits Béla, Szatmári Attila. A rendező, a játéktér mintha magukra hagyta volna őket. Pedig nem! Így hat igazán, így érezhetjük magunkénak a gyakran ismerősnek tűnő szöveget. A drámában olyan mondatok hangzanak el, amelyeket mintha a saját életünkben már hallottunk volna. Nem elég a hőség és a szoros széksorok a nézőtéren, fájdalmasan mellbevágnak ezek a mondatok is. Mennyire ismerős szituációk, és az adott pillanatban mennyire nem tudtuk, hogy mit tegyünk! Valamit nagyon elszúrtunk valahol, valamikor. Az idő azonban már nem ad számunkra lehetőséget a javításra. A fiatalabbak még tanulhatnának ezekből a történetekből. Kár, hogy őket egészen más dolgok érdeklik. Ahogy bennünket annak idején.

Horváth Gábor Miklós