Interjú Hirtling Istvánnal

„A tökéletes musicalt” – ahogy a kritika George Bernard Shaw Pygmalionja alapján írt művet nevezte – a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában tekintheti meg a közönség Radnay Csilla és Hirtling István főszereplésével a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Fantasztikus zene, remek karakterek, örökzöld mondanivaló. A My Fair Lady-ről Hirtling Istvánnal beszélgettünk.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a My Fair Lady az első bemutatója óta a világ egyik legsikeresebb musicalje. Mi a darab titka?

Elsősorban az alapmű, George Bernard Shaw Pygmalionja, melynek végét a musical szerzői megváltoztatták. Másrészt pedig a szenzációs zene. 1964-ben mutatták be a filmet, de a zene olyan motívumokat tartalmaz, amelyek ma is meglepik és elvarázsolják az embert. Nagy szerencsénk, hogy Kerényi Gábor – az előadás zenei vezetője és karmestere – rugalmasan és rendkívül leleményesen a mai beszédtempóhoz igazította a zene ritmusát. Hiszen a hatvan évvel ezelőtti metrum nem egyezik a mai játéktempóval. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy megfelelő hatást tudnánk elérni, ha egy intenzív prózai jelenet végén fele tempóban szólalna meg a zene. Gáborral ezt sikerült úgy megoldani, hogy ne sérüljön a szerző eredeti szándéka, amely munkában a zenekar is nagy élvezettel vett részt.

Milyen karakter Henry Higgins fonetikaprofesszor, akiről azonnal az jut az ember eszébe, hogy kellemetlen modorú? Milyen őt játszani?

Nagyon jó. Rendkívül élvezem. Azt szokták mondani, ha My Fair Lady és Henry Higgins, akkor Hirtling, hiszen ő olyan angolforma, arisztokratikus kiállású színész. El kell árulnom: ez a két tulajdonság érdekelt legkevésbé a karakterben. Sokkal jobban izgatott, hogy mik azok a motivációk, melyek ezt az embert bonyolultabbá, árnyaltabbá teszik, és a megszállott beszédtanár karakterénél többet mutatnak meg belőle. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Higgins egy unalmas figura, ha nem én játszom, csak úgy éreztem, hogy ebben a figurában ennél sokkal több van. Ez az ember például rendetlen. De miért az? Mert nem érdekli, vagy mert nincs körülötte nő? Az ilyen típusú kérdéseknek a végén mindig ott vannak azok a „bizonyos” válaszok, amelyek érdekessé teszik a karaktert. Ezek egyébként az eredeti darabba is bele vannak írva, csak nem hangsúlyozzák őket. Általában beérik a zene bódító hatásával, a szereplők elbűvölő bájával, és kész. Mi ennél többet akartunk kifejezni a nő-férfi viszonyról. Például elmesélni azt, hogy ebből a senkire nem figyelő pacákból hogyan lesz a történet végére egy teljesen másik ember.

2014 februárjában mutatták be a darabot a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Milyen volt a fogadtatása?

Nagyon nagy siker, szereti a közönség, ami talán éppen a karakterárnyalásnak köszönhető. Ezt a darabot nem lehet modernizálni, rengeteg olyan momentuma van, amit nem is szabad. Hiszen a történet, amiről szó van – hogy valaki ki akar törni abból a közegből, amibe született, és ezért hajlandó óriási erőfeszítéseket tenni – a mai világban is átélhető. És az, hogy talál egy partnert, aki felfedezi az ő küzdelmében a saját kihívását, szintén örökérvényű. Mindkét ember számára komoly lehetőség ez a találkozás, amely egyáltalán nem a várt eredménnyel végződik. Ebben is gyökerezik a darab sikerének a titka.

Július 18-án és 20-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon adják elő a darabot. Szükséges bármiféle plusz előkészület a szabad tér miatt?

Ez egy sokkal nagyobb nézőtér, mint a székesfehérvári Vörösmarty Színházé, így építészeti kiegészítésre és a statisztéria létszámának növelésére mindenképpen szükség lesz. A színészi játékban bizonyos gesztusokat hangsúlyosabbá kell tennünk a nagy távolság miatt. Nagy kihívás egy ilyen hatalmas színpadon eljátszani egy olyan előadást, amely az alaptörténetet tekintve kamaradarab, de biztos vagyok benne, hogy a margitszigeti közönség is szeretni fogja.

Bakai Anna interjúja (Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál)