Interjú Szabó Kimmel Tamással

,,A besúgóvilág nekem hál’ istennek nem volt meg, de sok minden ismerősnek hat”

Az Orlai Produkciós Iroda október 7-én mutatja be a Dés Mihály regényéből készült Pesti barokk című darabot. Egyik főszerepét Szabó Kimmel Tamás alakítja, aki akkor született, amikor a történet játszódik. A próbák megkezdésekor beszélgettünk vele.

– A szövegkönyv alapján milyennek találod a darabot?

– Izgalmas anyag. Nem nagy ördöglakat, de azért nem lesz egyszerű megcsinálni az előadást, mert sok helyszín és sok-sok szöveg van benne.

– Akkor születtél, amikor a darab játszódik. Mit tudsz erről a korszakról?

– Amennyit filmekből láthattam. Egyelőre filmképekből álló nagy massza van a fejemben. A besúgóvilág nekem hál’ istennek nem volt meg, de a darabot olvasva sok minden ismerősnek hatott.

– Izgat, hogy milyen volt az a világ?

– Most leginkább az izgat, hogy mikor fogok aludni, mert éjszaka és nap közben is forgatok amellett, hogy ezt a darabot próbálom. (Nevet.) Csak vicceltem, izgat, persze. Lelkes vagyok, mert ez a kor nagyon izgalmas, érdekes a történet is, a szereplői is. Az lesz majd igazán izgalmas, hogy hogyan tudjuk mindezt a színpadon láttatni. Szerencsére Kern András szereplőként is benne van az előadásban, csupa jó színésszel és Göttinger Pállal dolgozunk együtt, úgyhogy biztosan jó megoldás születik.

– Egy olvasópróba közben, után mi zajlik benned? Akkor már elképzeled magad az egyes jelenetekben?

– Változó. Van olyan darab, aminél azt érzem, hogy nagyon eltalál, és rögtön el is képzelem magam benne, és van olyan, amiben egyáltalán nem. Alapvetően első olvasásra semmi nem jut eszembe. Az az alkat vagyok, akinek munka közben indul be a fantáziája. Amikor elkezdünk próbálni, folyamatosan jönnek az ötletek. Azt viszont rögtön el tudom dönteni, hogy valami tetszik-e vagy nem, izgat-e vagy nem, megérint-e, tudok-e azokról a viszonyokról beszélni, amik a darabban vannak. Ebben az előadásban tudok. Persze a szakma szabályai szerint akkor is meg kellene próbálni, ha nem lenne mondanivalóm. Ha vészesen rossz a darab, szenved az ember, de ha talál benne valami jót, legalább egy-két elemet, akkor már föl lehet építeni az előadást. Sokszor éreztem már úgy, hogy semmi közöm a darabhoz, de meg kell csinálni, mert bevállaltam, és olyan is volt, hogy bevállaltam valamit, mégis visszaadtam, mert rájöttem, hogy semmi értelme. Erről most szó sincs. A Pesti barokkhoz már most is van közöm, és egyre több lesz.

– A szöveget is a gyakorlatban, a próbákon tanulod? Akkor rögzül, amikor már tudod valamihez kötni?

– Úgy könnyebb nekem, igen. Ebben is inkább gyakorlatias vagyok. Ha a próbán kétszer végigmegyünk a szövegen, akkor már nagyjából tudom, hogy mit mondok. De ebben a darabban sok monológom van, aminek egyszer majd muszáj nekiülni, és meg kell tanulni.

– Orlais színésznek lenni rangot jelent?

– Mivel én orlais vagyok, ezt nem az én tisztem megítélni, mindenesetre nagyon jól érzem magam nála. Nagy ajándék, hogy létezik olyan területe a magyar színházi életnek, ami nem kőszínházi, nem folyamatos stressz és kihasználás. Tudom, miről beszélek, nem úgy mondok ítéletet a kőszínházról, hogy ne próbáltam volna ki. Pontosan tudom, hogy miért nem vonz. Boldog vagyok, hogy nem kőszínházban kell dolgoznom, hanem Orlai független produkciós irodájánál. Tibor nagyon megbecsüli a színészeit, és folyamatosan olyan munkákkal látja el őket, amik passzolnak hozzájuk. Annál nagyobb ajándék nincs, mint amikor egy ember figyel rád, és szakmailag támogatja a fejlődésedet. Úgyhogy igen, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy rang orlais színésznek lenni.

–  A Pesti barokk szereposztása kedvedre való?

–  Orlai már több mint egy éve kért fel a szerepre, telt-múlt az idő, nyugtatgatott, amíg nem készült el a darab, aztán egyszer csak elküldte. Akkor tudtam meg, hogy kik lesznek a partnerek. Schruff Milánnak nagyon megörültem, mert évfolyamtársak voltunk, az egyik legjobb barátom, de amióta végeztünk, nem dolgoztunk együtt. Mindig beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne egy közös munka, és most végre sikerült. Ez külön pozitívum. Bánfalvi Eszter osztálytársnőm volt, neki is örülök, és persze Kern Andrásnak is, akivel még sosem dolgozhattam. Nagyon szeretem, amiket Mészáros Máté csinál, és kíváncsi vagyok László Lilire, aki a színművészeti egyetemről jött most közénk, és akiről azt hallottam, hogy nagyon tehetséges. Kifejezetten jó ilyen közegben dolgozni.

– Mi történne akkor, ha olyan színésszel kellene dolgoznod, akit nem kedvelsz?

– Semmi. Az egyetemen megtanítanak arra, hogy mindenkivel tudni kell együtt dolgozni. Ott vagy összezárva tízen-iksz emberrel, és nem szerethetsz mindenkit. Ez ugyanígy van egy kőszínháznál is. Nem mondom, hogy most kizárólag olyan emberekkel dolgozom, akiket szeretek, de a munkafolyamatban el kell fogadnom azokat is, főleg szakmailag, de persze emberileg is, akik nem igazán szimpatikusak. Minden helyzetből meg kell próbálni kihozni a maximumot. Ebből komoly, négyéves felkészítést kaptunk az egyetemen, ami engem nagyon megsegített. Nem is jellemző, hogy ilyen problémáim lennének, alapvetően jól kijövök mindenkivel.

–  Azt is el tudom képzelni, hogy különös pluszt adhat a játéknak, ha a szereplők között magánéleti feszültség van.

– Van olyan is, de ehhez nagyon tehetségesnek és partnernek kell lenni. (Nevet.)

– Milyen filmet forgatsz?

– Most egy zenés filmet, és majd – pont a Pesti barokk premierhetének éjszakáin – Mundruczó Kornéllal fogok forgatni. Örülök Kornél új filmjének, nagyon jó a téma: a migránsválságról szól, jóval előbb megírta a forgatókönyvét, mint ahogy az egész kirobbant volna, és most hirtelen aktuális lett. Szeretek Kornéllal dolgozni, nagy piros pont a Jóistennek, hogy megadta ezt a lehetőséget. Ezzel együtt most három dolgot csinálok egyszerre. Így jött ki a lépés, mert minden időpont borult egy kicsit, és a végén összecsúsztak.

– Szinte minden színész azt mondja, hogy számára a színház az igazi. Számodra is?

– Éppen ott tartok, hogy inkább filmeznék, és remélem, hogy egyre többet fogok forgatni. Mindig szerettem a filmet, de most, hogy sok volt zsinórban, nagyon rápörögtem. A következő évadban kevés színházat vállaltam. Nem mondom, hogy a színház nem az igazi, de annyit színházaztam tavaly is, az idén is, hogy most a filmet izgalmasabbnak érzem az életemben.

1. Horváth Katalin