Jazz-rock – Honda Jazz 1.5 i-VTEC Dynamic

SZÖVEG: DÓKA ATTILA, FOTÓ: JUHÁSZ MELINDA

Egy ideje 130 lóerős motorral és sportos külsővel is elérhető a Honda kisautója, ami népszerűségét eddig inkább a remek térkihasználására és megbízhatóságára alapozta. De vajon mennyire vadult meg a lóerő többlettől a Honda minije? Teszten a manuális és a CVT-váltos, 1.5-ös  Jazz.

130 lóerő egy kisautóban nem hangzik rosszul. Az általában egy mázsa körüli géposztály ilyen teljesítménytől már eléggé megvadul ahhoz, hogy a bal egyben helyet foglaló sofőr lehajtsa a képzeletbeli sisakrostélyt, és utcai harcos-üzemmódba váltson át. Persze ilyenkor azonban nem árt, ha a járgány futóműve is elég feszes, és a motor hangja is erősen támogatja az adrenalin-szint emelkedését. Nos, ez utóbbiakkal a kis Jazz már hadilábon áll. A 130 lóerős szívómotor fajtájára jellemzően ugyanis csak négyezer fölött vágja igazán oda a gőzkalapácsot, de valahogy nem kéri a sofőrt elég csábító hangon, hogy a lábát a gázon tartva, el is jusson odáig a fordulatszámmérő mutatója. A sötét felniken guruló, és az alapmodellhez késpest roppant dögösen kinéző Jazz futóműve is inkább az úthibák elnyelésére esküdött fel, mint a karosszériadőlés nélküli kanyarodásra. Viszont ezt remekül csinálja. Gyönyörűen billeg át a legelátkozottabb felületeken is, ami a hazai, az utóbbi negyven évben gyakorlatilag változatlan útminőség mellett igazi áldás. Csakúgy, mint a legtöbb, a Jazz által képviselt jellemvonás.

Hogy ez mekkora belül!

A Jazzban valóban óriási előnyt jelent, hogy a tankot áthelyezték az első ülések alá. Ezáltal a hátsó pad előtt valami egészen hihetetlen lábtér adódik. És ehhez jön még bonuszként, hogy tank híján a hátsó üléssort fel is lehet emelni, és az így kapott teret pakolásra használhatjuk. Ez elég nagy ütőkártya. Elől már kevesebb a varázslat, bár a legnagyobb panaszunk maximum annyi lehet, hogy a meglehetősen mutatós automata légkondi ebben a kivitelben nem elérhető opció, csupán az Elegance –ban. Így meg kell elégednünk a kissé retrós, ezüstszínű tekerőgombokkal.

Legyen végre rend a CVT-váltó körül

Az összes Jazz rendelhető CVT, azaz fokozatmentes automata váltóval is. Ez a megoldás úgy működik, hogy gyorsításkor a fordulatszám nem változik, csupán a sebességmérő kúszik egyre feljebb. Bár ez a fajta erőátviteli megoldás valóban „zökkenőmentes” vezetési élményt hoz létre, az előnyei a mindennapi forgalomban meglehetősen szűkösek. Az újságírók általában a „nyúlos”, szokatlan vezetési élményt kritizálják, illetve azt, hogy a sokáig egy adott fordulaton dolgozó motor akusztikailag megterhelőbb, mint a hagyományos, folyamatosan változó fordulaton dolgozó egység. Nos, nekünk szerencsénk volt, és a Jazzt kipróbálhattuk, manuális és CVT váltóval is. Ebből aztán kiderült, hogy a másfél literes szívómotor nyomatéka már elég ahhoz, hogy a könnyű autóban a gyorsítási folyamatokat viszonylag hamar letudjuk, és utána alacsony fordulaton haladjunk tovább. Ezzel szemben a manuális váltóval szerelt kisautó rövid áttételei miatt folyamatos munkára fogta a sofőrt, cserébe viszont sportos érzetet adott és a fogyasztása is kedvezőbben alakult. Óriási bónusz, hogy, mint a legtöbb Hondában a váltó a Jazzben is nagyon precíz, rövid utas szerkezet. A tanulság talán az, hogy a CVT akkor igazán jó, ha a hozzá kapcsolt motor termel annyi forgatónyomatékot, hogy a szerkezet a gyorsításokat alacsonyabb fordulaton is abszolválja. Ilyenkor valóban létrejöhet a rendkívül relaxált vezetési élmény.

Külcsin

A felspoilerezett Jazz egyértelműen a legjobban kinőző változata a típusnak, és egy picit nyilván a Type R-re is gondoltak a Hondánál, mikor megfestették ezt a sportos csomagot. A beltartalom azonban ugyanez, mint „mezei” társainál: a Jazz nagyon könnyen vezethető autó maradt, a minőségérzete is jó, a helykínálata pedig egyedülálló a konkurensek között. A 130 lóerős pörgős motor mindezek tükrében talán felesleges is, hiszen az 1,3-as, 102 lóerős verzió is elég lehet a mindennapokra, azonban sajnos ahhoz nem választható a dögösen kinéző Dynamic felszereltség. Csapda? Aligha. Bármelyik Jazz remek választás tulajdonképpen. A 130 lóerős változat előnye, hogy nagyon jól néz ki, illetve elég jó gyorsulási értékeket hozhat ki belőle az, aki kellően megforgatja a kis blokkot. Ráadásul mindeközben a fogyasztás is rendkívül alacsony marad: tesztautónk hihetetlen 6,1 literrel beérte átlagban. Persze az alacsony fogyasztás jellemző a kisebb motorral szerelt változatokra is, melyek szintén remek komforttal, minőséggel, és praktikus részletekkel fogják meghálálni a döntést.