Kaján rajzokra márpedig szükség van!

A Magyar Karikatúra Szövetség szervezésében emlékkiállítás nyílt a két éve, 95 éves korában elhunyt Kaján Tibor tiszteletére a Sajtóházban (VI. kerület, Vörösmarty utca 47/A). A Miskolcon született grafikus művésznevét tulajdonképpen a vérig sértődött tanárától kapta, aki ezt találta mondani a róla készített karikatúráról diákjának: „az ilyen kaján alakra nincs szükségünk, csak rontják az osztály szellemét!” Meg is buktatta, osztályt kellett ismételnie szegénynek, de a rajzolástól – nagy szerencsénkre – nem tudta elvenni kedvét az ötödikes fiatalembernek.

A 2011-ben Prima Primissima díjjal kitüntetett művész emlékkiállítását Marabu nyitotta meg, aki örömmel egyezett bele abba, hogy beszédén az amdala.hu olvasói is elgondolkozhassanak.

Volt egyszer egy ember, aki egész életében karikatúrákat rajzolt: Kaján Tibor. Hosszú élete során, jónéhány sorsokat megváltoztató, eltörlő történelmi fordulatot élt meg, de ő csak tette a dolgát, azt, amire a sors kezdettől fogva kijelölte. Karikatúrákat rajzolt. Öt-hat éves korában kezdte, amikor a kicsi, (leendő) Kaján a család újságjaiban rátalált a karikatúrákra, ettől kezdve ő is ilyet akart rajzolni. Otthon, iskolában, füzetbe, táblára, tankönyvbe. Majd ifjú boltossegédként számolócédulák hátuljára. Sőt, a történelmi idők fordultával munkaszolgálatosként is, ha nem jutott papírhoz, hát a falra. Aztán megint fordultak az idők, és jött a Ludas Matyi, és Kajánból hivatásos karikaturista lett, a szakmai fejlődés ígéretével. Szerencsés fordulat?… Sajnos akkoriban Magyarországon nemcsak a kulákok élete vált nehézzé, hanem azoké is, akiknek kulákokról kellett karikatúrákat rajzolni. Úgy tűnt, 1956 mindent megváltoztat, de hamar kiderült, mégsem hozott igazi fordulatot a propaganda viccrajzolók életében. Kaján 63-ig bírta, kilépett. És végre szerencsés fordulat: ekkor jönnek életében azok az évtizedek (a Tükör és Új Tükör évei), amikor munkaereje és szakmai tudása teljében, végre saját kis rovatában, saját szabad felületen a saját eszméi és érdeklődése szerint alakította és rajzolta a saját karikatúráit. Ekkor vált azzá a Kajánná, akinek megismertük és ahogy megszerettük. Hetven évesen az ember már nem vágyik újabb nagy sorsfordulatra, de a történelem nem kérdi a véleményünket: kilencvenben jött a rendszerváltás. Felszabadultan rajzolhatott volna bármiről, csak sajnos új probléma jelentkezett: hogy hova? Megszűnt a stabil, örökös saját rovat, és jött a csődbemenő, tulajdonost váltó, átalakuló, bizonytalan újságok, zavaros kortárs karikatúrák világa. Kaján a kilencvenes, kétezres években is helytállt az újságrajzolói fronton, és bár egyre kevésbé tetszett neki a harsány környezet, de szorgalmas robotosként xeroxozta, faxolta a szerkesztőségekbe a rajzait. Utolsó éveiben, betegen, igazán megöregedve, amikor a megjelenési helyei is elsorvadtak, már csak magának rajzolta a karikatúrákat, naponta egyet, szigorú penzumként, amíg a keze bírta. Ezzel telt az élete: karikatúrákat rajzolt. Ennek a hosszú-hosszú karikaturista pályának a nagy nyertesei pedig mi vagyunk. Hétről-hétre élvezhettük a rajzait, és ma, amikor ő már nincs, ezek a rajzok még megvannak, és közülük meghökkentően sok a maradandó, ma is figyelemreméltó karikatúra. Például ez a hetvenhét rajz, amikkel az újságírók házában most megidézünk egy halhatatlan újságrajzolót. Kaján Tibor nagyon komolyan vette a szakmát. Szigorúan behatárolta a karikaturista szerepét, az ábrázolási módot, a belső esztétikai minőséget. A viccelődéstől, poénkodástól távol tartotta magát, a karikatúrában kulturális missziót látott. A szórakoztatás helyett a rajz nála szellemi feladat, aminek megfejtése és élvezete műveltséget feltételez, intellektuális megközelítést igényel. Más rajzolóktól is ezt a megközelítést várta volna el, a maga számára pedig nem is ismert más lehetőséget.

Kaján maga helyett jobb szeretett inkább a karikatúrákról, a műfajról beszélni, most hadd kövessem ebben a példáját: következzék néhány szó a műfajról, Kaján Tibortól kölcsönzött idézetek segítségével: „A karikatúra nem a hozsanna műfaja, a bajokból táplálkozik.” „Jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra.” „Elsősorban azokat a rajzaimat válogattam, melyeket esszé-rajzoknak szoktam nevezni és amelyek jó darabon bírják az iramot a futó idővel. (…) Kiváltképp a meditatív, a világ értelmét és megérthetetlenségét feszegető, kultúrtörténeti változásokat boncolgató, rácsodálkozást kiváltó rajzaimra gondolok.” „Tévedés a karikatúrát egysejtű lénynek, szórakoztató mütyürnek felfogni.” „Sok szerkesztő hivatásánál fogva a betűk rabja. Nem ismeri a vizuális gondolatközlés nyelvét, jelrendszerét, következésképpen nem bízik a rajz kifejező erejében. Ezért különféle szövegmankókkal támasztja alá azt, amit a grafika a maga eszközeivel már megoldott. Teszi ezt a ’közérthetőség’ védelmében. A szöveg fölösleges, szószátyár tolmácsként tolakszik a rajzoló és a néző közé.” „A vonalak tisztasága a legfontosabb, csak így valósulhat meg az élmény nyújtás, így jöhet létre a látvány szépsége.” „A karikaturista, az ’alkalmazhatatlan grafikus’ sohasem arról beszél, amit elvárnak tőle. (…) Ebből fejlődik ki az az egyéni szemlélet, mely nélkül nincs igazi jó karikatúra.” „A karikatúra ellensége a közhely. Leleményt, addig nem látott meglepetést kell kitalálnom, még a vázlat előtt, mert a gondolat aztán nem radírozható, nem javítható.” „A karikatúra maradjon csak a gondolat ébresztője. Hódítson meg új tartományokat az értelmes nevetés számára.” „A karikatúra annyiféle, ahányféle nevetés létezik. Én elsősorban a felismerést kísérő mosolyra pályázom.” Kaján Tibornak sok kitűnő gondolata volt a karikatúráról, a műfajról, a szakmáról. Sokkal egyetértek, némelyiket jó lenne még átbeszélni, továbbgondolni, esetleg ellenkezni, cáfolni, igazítani. Sajnos Kaján nincs már, lemaradtam arról, hogy szakmai beszélgetésbe kezdhessünk. Szakmai vita helyett marad hát a példa: a rajzok példája, amiből ma is tanulhatunk, ami ma is szakmai tanulságul szolgálhat nekünk, utód-karikaturistáknak. A kiállítást megnyitom, és kívánok minden látogatónak hetvenhét „felismerést kísérő mosolyt”.

A tárlat hétfőtől péntekig 9 és 18 óra között látható. A Sajtóház kérése: előzetesen érdeklődjenek a Magyar Újságírók Országos Szövetsége recepcióján telefonon (478-9040), hogy nincs-e rendezvény a teremben.

Horváth Gábor Miklós