Kérdezz, hogy felelhess!

A Pesti Magyar Színház társulata az idei évadtól két új taggal bővült. Nem színészek, nem rendezők, nem technikai munkatársak s még csak nem is művészeti munkatársak. Ők a színházpedagógusok: Kámán Orsolya és Márton Gábor Csaba. A gyermek- és ifjúsági előadások köré egy komplex színházpedagógiai programot építettek fel, amelynek a KiBelátó nevet adták. A két fiatal pedagógussal színházról, gyerekekről és célokról beszélgettünk.

 Egy külső szemlélő, aki csupán kívülről nézi a színházpedagógiai foglalkozásotokat, azt kérdezhetné, hogy rendben, de hol a pedagógus? Fiatal korotok ellenére azonban rendkívüli tapasztalat áll mögöttetek. Honnan indult a ti pályátok?

O: Budakeszin nőttem fel, ahol már általános iskolás koromban elkezdtem a színházzal való ismerkedést, s a Mezei Mária Művészeti Iskola egyik csoportjának tagja lettem. Kislányként nagyon visszahúzódó gyerek voltam. Amikor elsősként először beültem az iskolapadba, a többi diáktársammal ellentétben, akik ragyogó tekintettel néztek a tanító nénire, s büszkék voltak, hogy iskolások lehettek, én háttal ültem le, és két hétig nem voltam hajlandó megszólalni sem. Másodikos lehettem, amikor komolyabban elkezdett érdekelni a drámázás és a színjátszás. Úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek a tanárimnak, kiváltképp Gyevi-Bíró Eszternek, hogy mára az vagyok, aki. Egy mozgásszínházi csoport (Kara) tagja lettem időközben, s szinte egyenes út vezetett oda, hogy felvételizzek a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola színész II. szakképzésére, ahol találkoztam Gáborral. Színész nem szerettem volna lenni, de hogy alkotni tudjak, ismerni akartam ezt a világot, egészen.

G: Hasonlóan kezdődött az én utam is. Általános iskolában még nem volt egyértelmű a művészeti irány, csak sokat jártam vers- és mesemondó versenyekre. Miskolcon, ahol születtem, volt egy drámatagozat. Felvételt nyertem ebbe az iskolába, de igazán csak később, egy miskolci mozgásszínházzal foglalkozó diákszínpad döbbentett rá, hogy az a drámatagozat másról szólt, mint amit én valójában szerettem volna. Ennél a csoportnál lehetőségem volt számos alkalommal kipróbálni az interaktív színjátszást. Mostani munkám alapjának tekintem ezt, hiszen mindig impovizálni kellett ezekben a helyzetekben, s a reakcióktól függővé tenni a következő lépést. Ezek leginkább fesztiválokon zajlottak, ahol egy „középkori” forgatagban én voltam a paraszt vagy épp a nemes, és a fesztiválra érkezőkkel kellett játszanom és elhitetnem velük, hogy ők is ebben a világban léteznek. Egy kisebb filmes kitérő után érkeztem én is a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolába.

Mi volt az első lépés a színházpedagógiai foglalkozások felé, hiszen az iskolában színészetet tanultatok?

G: Harmadévesek lehettünk, amikor Gyevi-Bíró Eszter felkért minket, hogy a Trafóba – ahol ő tartotta a foglalkozásokat – menjünk vele hospitálni. Aztán nagyjából 1 év elteltével egyszer csak mély lett a víz, amiben addig lubickoltunk, mert Eszter egy kisbabának adott életet, s mi ott maradtunk egy fél évre nélküle a Trafóban.

Mit gondoltok, miért pont rátok esett Gyevi-Bíró Eszter választása?

O: Eszter, úgy hiszem, hitt bennünk, pontosan tudta – rólam kiváltképp – hogy milyen taníttatáson, milyen környezetben nőttünk fel. A Trafós első foglalkozás nélküle azonban valóban mélyvíz volt. 250 kamasz várt arra, hogy kezdjünk velük valamit. Nem tudtam, hogy mi a jobb, ha haverkodom, vagy tanárkodom. Ha nagyon haverok vagyunk, akkor is, de ha nagyon tanárkodunk, akkor is hiteltelenné válunk. Ez volt az első pillanat, a tőlem oly messze álló izgalom mellett, amikor azt éreztem, ezen a pályán helyem van.

Mi az a kommunikációs forma és csatorna, amin keresztül nem csupán szóltok, de el is jut a hallgatókhoz az üzenet?

G: A közelmúltban, elsősorban az egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően, egy paradigmaváltás zajlott le bennem a középiskolásokkal való kommunikációval kapcsolatban. Arra jöttem rá, hogy velük szemben a legfontosabb dolog az önazonosság. Kezdetben túlzásba vittem, sokat narráltam magam, verbalizáltam például, ha bedobtam egy poént, és érzékeltem, hogy gyenge volt. Mára azt érzem, megtaláltam az arányt, de továbbra is fontos, hogy mindig reflektáljak magamra.

O: Nagyon fontos elmondani nekik, s folyamatosan éreztetni velük, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, nem tudjuk mindenre a választ, nem is biztos, hogy létezik jó válasz, és hogy igenis hibázhatunk. Mi is, ők is. És ott és akkor nincs következménye.

G: A kölcsönös bizalomról és a tiszteletről szól ez az egész. Bízni kell egymásban, hogy a játékok valós mélységűek legyenek, a tiszteletet pedig azért kell kialakítani, mert ezáltal tudunk valóban dolgozni és létrehozni. Együtt.

A tanárok, akik benneteket választanak, szerintetek miért teszik?

G: Változó a döntés oka. Volt olyan, aki azért kért fel bennünket, mert ő maga nem találta meg a hangot a diákokkal, s volt, aki saját maga érdeklődött a színházpedagógia iránt, és így akart valamit ellesni tőlünk.

O . Hogy lássunk egy példát, a Romeo és Júlia előadás kapcsán hirdetett „Sokszemközt” pályázatban résztvevő két osztály közül az egyiknél be voltak vonva a diákok a jelentkezés döntésébe, a másiknál a tanár maga döntötte el, hogy részt vesznek.

A Magyar Színházban ti nem csupán középiskolásoknak, hanem általános iskolásoknak is tartotok foglalkozásokat. Feléjük hogyan közelítetek, hiszen mivel kisebbek, talán a felelősség is megnő?

O: Általános iskolásoknak az elmúlt évben kezdtünk komolyabban foglalkozásokat tartani. Az egyik legfontosabb megállapítás esetükben, hogy ők a látott előadáson nem gondolkodni akarnak, hanem elmesélni azt. Hatalmas bennük a közlésvágy, s ezért kell egészen másképp felépíteni a feladatokat, játékokat. Ezt a fajta közlést megelőzvén, szeretjük elbizonytalanítani őket, mert ha valami, amiben addig hittek, megkérdőjeleződik, gondolkodni kezdenek. Például a Rumini című előadás foglalkozásán mindig megkérdezzük, hogy mi történik. Elmesélik, hogy Rumini nem védte a hajó rakományát, ebből lett a baj. Alig 7-8 évesek, s máris ismerik azt a társadalmi elvárást, hogy a közös, a köz tulajdona a legfontosabb. No, de mi van, ha az ember a sajátját védi? Nagyon izgalmas viták alakulnak ki. S fontos tudniuk, hogy itt sincs rossz válasz, vagyis, minden válasz jó.

G: Kezdetben sokat gügyögtünk velük, majd lassan feleszméltünk, és elkezdtünk szinte ugyanúgy beszélni velük, mint az idősebbekkel. Attól, hogy ők kisebbek, nem kisebbek a szándékaink velük, csak mások.

O: Érdekes volt tapasztalni, hogy náluk ugyanúgy létezik evidencia, mint a nagyoknál, s amire mi azt hisszük, kérdés, ők csak kerek szemmel néznek ránk válaszként.

Gyakorlati szinten, hogyan épülnek fel a foglalkozásaitok?

O: A Magyar Színházban kisebbeknek a Rumini című előadáshoz, az Égigérő fűhöz, valamint az Almaszósz című mesejátékhoz vannak feldolgozások. Az ifjúságiak közül a Közellenséghez, a Vérnászhoz, az Utazás a koponyám körülhöz, valamint a Romeo és Júliához építettünk fel foglalkozásokat, az eddigi bemutatók közül. Minden esetben, akármelyik iskolába is megyünk, van egy fix forgatókönyv, amely általában vegyesen tartalmaz játékokat és beszélgetést. De, mint a színházban, itt is minden esetben a pillanat dönt. Ha nekik inkább beszélgetni van kedvük, mert annyi kérdésük van, hát beszélgetünk. De ha akadozik a beszélgetés, rögtön váltunk játékra.

Egy mondattal össze tudnátok foglalni, hogy mi a ti munkátok célja?

O: Kimozdítani a komfortzónából, megnyitni új kérdéseket és elindítani azt a folyamatot, ahol ezek a közösségen belül már önmaguktól merülnek fel.

G: Kérdeztetni.