Könnyek, virágok, gyertyák

Jelenés 21,4 “És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé… “

Már kora reggelre felöltöztették a temetőket az emlékezők. A köd sem bírta elnyelni a színes virágkavalkádot , a pislákoló apró mécsesek diadalmaskodni látszottak a szürkeség felett.

A sírok között járva az jutott eszembe, hogy a halálban mindenki egyenlő. Ezt az egyenlőséget kerestem a színes falevél szőnyegen botladozva, megállva a sírok előtt elhelyezett padok mellett…Láttam gondosan elhelyezetett  kényelmes ülőalkalmatosságokat és korhadt, egy-egy szál deszkából álló padokat. Csodálatos kompozíciót, márványból készült sírkeretet, amely egy eltört fát ábrázolt, mintegy szimbolizálva derékba tört karriert, tragikusan korán véget ért életet. Egy kicsit távolabb súlyos, régi kőből készült fejfa zuhant rá valamikor a sírkőre, de valahogy senki nem volt, aki a helyére tette volna… Egy hatalmas virágtenger alól szinte alig lehetett látni a sírkövet, mellette a földdel volt egyenlő egy elfelejtett, gazos nyughely…Egyenlőség? Egyenlőség majd a puha, fehér hótakaró alatt lesz, amely tisztán és jóságosan betakar mindent. Addig a köd alól pislákoló gyertyabél világít az emlékezés virágai között.

Szipogó hozzátartozó rendezgeti az órásfejű krizantém csokrot a hátam mögött. Egy pillanatig eltöprengek azon, hogy a gyász vajon melyik fázisában tart? Halkan köszön. Biccentek, majd lehajolok, összeszedem a kerti szerszámokat, bedobom a szemetesbe a gyökerestül kitépett gyomot és megindulok a kijárat felé.

Képriport: Juhász Melinda