Azt, hogy kritizáljam a környezetemet, minél hatékonyabban ki kell gyomláljam a saját szívemből, és elmémből. Azt gondolom, hogy az ember belül dolgozzon… Érdekes dolog, hogy ami korábban bántott, vagy zavart, és az ember dolgozik ezen belül, hogy ez miért érint engem így, akkor megváltozik kint is, szinte egy varázsütésre.
Nagyon nehéz dolog az embernek a saját tükrébe belenézni: tehát bármi ami kellemetlenül érint, bármi ami fölbosszant ebben a tükörben, az nyilvánvaló, hogy annak a rejtett oka bennem, a saját lényemben van. Azért nehéz kérdés ez, mert nem egyértelmű, tehát maga a jel, hogy mit kell egyáltalán fölfedezni odabent, a saját lényemen belül, de az ember odafigyeléssel nagyon szépen fel tudja ezeket térképezni. Nincs másra szükség, csak figyelni a külső dolgokra is párhuzamosan, és nagyon komolyan figyelni a saját lényére az embernek.
Véleményem szerint az, amit az elme önmagáról képzel, az legtöbbünk esetében messze nem fedi a teljes valóságot, amilyen én valójában vagyok. Ha az elme, az egyén, tökéletesen látja magát, akkor valóban azt gondolom, hogy nem kell semmi mást gondolnia, vagy tennie azért, hogy dúsgazdag milliárdos legyen, csak azt mondja, hogy na jó, akkor én most dúsgazdag milliárdos vagyok. Csakhogy, ha a valós lényéből az élőlény csak egy századnyi részecskét ért meg, fog föl, és gondol magáról, akkor az a kívánalom, az a teremtés nagyon-nagyon gyenge, és nagyon kevés – mint ahogy sokunk esetében ez így is van.”