Lukáts Andorral, amikor még, de amikor már…

Abban reménykedem, hogy nem minden omlik össze a jelenben, amit a múltban felépítettem – mondta utolsó interjúnk alkalmával Lukáts Andor, és fürkészően nézett rám, hogy kellő súllyal érzékelem-e szavai értelmét, s ha igen, tudok-e valamicskét segíteni abban, hogy ne legyen egy színnel kevesebb a színházi palettán, ha esetleg belefáradna az apró színházáért vívott, heroikus küzdelembe. Merthogy – fűzte hozzá azzal a mosollyal, ahogyan mosolyogni csak ő tudott – még húsz-harminc évig lenne mit csinálnom.

Jelenet Török Ferenc Isztambul című filmjéből

Mit tud csinálni egy újságíró? A legtöbb, amit tehet, hogy a legjobb lelkiismerete szerint próbálja megírni a lényeget mindabból, ami egy hosszú beszélgetés során elhangzott. Igyekezetem nem volt hiábavaló: Andor semmi kivetnivalót nem talált az elkészült írásomban. Talán érdemes feleleveníteni, addig is úgy érezhetjük, hogy még rotyog valami különleges, nagy művészünk boszorkánykonyhájában.

Melegedőt kerestünk a tavaszi télben, mert kikapcsolták a fűtést Lukáts Andor Kossuth-díjas színművész, rendező, egyetemi tanár, színházigazgató főhadiszállásán, a Sanyi és Aranka Színházban. Szerencsére a színházhoz közeli Ráday utcában számtalan beszélgetésre alkalmas presszó, kávéház, étterem működik, még olyan is, amelyik „hajnali” tíz órakor már vendégeket fogad.

–Akár születésnapi interjú is lehetne, mert beszélgetésünk idején éppen…

–Ne legyen! Nem szeretem, ha megköszöntenek. Nem szeretem ezeket a kötelező köröket, hogy névnap, születésnap, nagy felhajtás, teljesen fölösleges.

–Nincs kibékülve az életkorával?

–Az éveim száma csak annyiban foglalkoztat, hogy egyre távolabb kerülök a terveim megvalósíthatóságától. Most úgy gondolom, hogy húsz-harminc évig lenne még mit csinálnom. Fiatalon nem sejti az ember, hogy azoknak a dolgoknak a létrehozásához, amelyeket fontosnak érez, nem lesz elég hosszú az élete, még ha nyolcvan éves koráig dolgozik is.

–Viszonylag elég későn kezdte profi színházi pályafutását, mert már majdnem harminc éves volt, amikor úgy döntött, hogy színész lesz a Kaposvári Csiky Gergely Színházban. Miért éppen ott?

–A legjobb amatőr együttesből, a Keleti-Mezei-Fodor nevekkel fémjelzett Pinceszínházból a legjobb profi színházban akartam kipróbálni magam. Kaposváron rendezett akkor Babarczy László, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Gazdag Gyula, és olyan színészek szerepeltek, mint Vajda László, Kiss István, Pogány Judit. Ez a generáció volt az, amelynek viszonylag jó hatásfokkal sikerült továbblépnie az amatőr színjátszásból a profi színházakba. Kaposváron különösen jól érzékelhető folyamat volt ez, mert olyan magas szintű műhelymunka zajlott, hogy felért egy-két főiskolával. Igazi népszínház volt, előadásaiban komoly művészi igazságokkal az akkori kaposvári színház, jó szellemű társulat. A mondat hangsúlyát, a sorok között olvasást, a szerzői utasítás fontosságát, a gondolat megjelenítését mind-mind a kaposvári színházban tanultam meg.

–Még tíz év sem telt el, és kipróbálhatta magát rendezőként is. Hogy történtek ott ezek a dolgok? Bekopogott az igazgatóhoz, Babarczy Lászlóhoz?

–Dehogy! Óriási élet volt a színészbüfében, minden ott kezdődött és ott ért véget. Egyszer a direktor úrral beszélgettünk, és szóba került, hogy szívesen rendeznék. Megkaptam a lehetőséget. A Mario és a varázsló volt az első rendezésem, amit Spiró György átdolgozásában játszottunk.

–Szinte a kaposvári rendezésével egy időben átesett a tűzkeresztségen a filmgyárban is: kapott egy filmet a Balázs Béla Stúdióban. Bement a hóna alatt egy forgatókönyvvel, és rögtön beültették a rendezői székbe?

–Nagyjából így történt. A BB Stúdió nyitott műhely volt, ha jó könyvet hozott az ember, ha láttak benne fantáziát, megkapta a lehetőséget.

–A Színművészeti Főiskolán is tálcán kínálták a tanári állást?

–Hosszú évekig a Katona József Színház tagja voltam, amelynek Székely Gábor az egyik alapító igazgatója volt. Mint a Színművészeti rektora kért fel Jordán Tamással együtt egy színészosztály vezetésére. Jó pillanatban ért a felkérés, mert érdekelni kezdett, hogyan lehetne átadnom a fiatalabb nemzedéknek azt a tudást és tapasztalatot, amit az évtizedek során sikerült megszereznem. Székely pontosan ismerte a pályafutásunkat, tudta, hogyan gondolkodunk a színházról, a színészmesterségről, a rendezésről.

–Előfordult már olyan a Színművészeti történetében, hogy egy színészosztály minden egyes felvett hallgatója négy év múlva diplomát kapott?

–A mi osztályunk mindenesetre olyan volt, mind a huszonkét tanulónk 2006-ban átvehette a diplomáját. Nem érdemtelenül. Erős osztály volt.

–Most rendezőosztálya van. Új szak indult az egyetemen: fizikai rendezőszak. Lehet, hogy nem csak én nem tudom, hogy ez mit jelent…

–Először indítottunk Horváth Csabával ilyen osztályt. Tizennégy növendékünk van. Amerikai mintából Ladányi Andrea tanszékvezető honosította. A növendékek öt év alatt univerzális képzést kapnak, mindent, ami színház. Színházvezetés, rendezés, színészet, koreográfia, tánc. Az ötödik évben egy operával vizsgáznak, méghozzá úgy, hogy minden jelenetet más-más növendék rendez. A terv az volt, hogy az utolsó két évben külsős tanárok, speciális szakterületek legjobbjai tartanak mesterkurzusokat számukra. Szó volt egy nagyobb teremről, amit csak a mi osztályunk használhatna, hogy dolgozhassunk akár 0-24 óráig. Tanulmányútra akartunk utazni Japánba egy csodálatos mesterhez, aki mozgást, táncot, zenét tanuló növendékeivel komoly fizikai munkát is végeztet a rizsföldeken. Nem tudom, mi lesz. Mindezekre, úgy néz ki, nem lesz pénze az egyetemnek. Én a tantervbe azt is beírtam, hogy a növendékeink menjenek dolgozni üzembe, gyárba, üzletbe, kórházba, csak az ne történjen, hogy az egyetem bezártságában élve tapasztalatok nélkül, hallomások alapján próbáljanak eligazodni az életben. A színházi ábrázoláshoz feltétlenül szükséges, hogy a művész személyesen tapasztaljon meg dolgokat az élet legkülönbözőbb területein.

–Végzős növendékeivel is operát tervez bemutatni, és az utóbbi rendezései – kivéve a Dühöngő ifjúság című előadást a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában – mind-mind kapcsolódnak a komolyzenéhez. Honnan származik ez az erős vonzódása a kortárs zenéhez, az operaelőadásokhoz?

–Nyolc-kilenc éve lehetett, hogy létrehoztunk egy négy órás előadást a színészosztályommal tizenkét nap alatt Szombathelyen, a Művészetek Házában. Ezt az előadást az összes szereplővel együtt közösen írtuk, és az egész épületet használhattuk játszóhelynek. A dolog lényege az volt, hogy a saját történetek egy idő után ismert drámák hasonló jeleneteibe menjenek át. A valóságból, tehát ami éppen velünk, körülöttünk vagy a világban akkor történt, el kellett jutnunk a különböző jelenetekben egy-egy valódi dráma jelenetéhez. Naponta éjjel háromig próbáltunk. Fischer Iván az előadás után azt mondta, hogy szívesen dolgozna ezzel az osztállyal. Az első közös munkánk a Poppea megkoronázása volt, ezt a vizsgaelőadást Olaszországban is bemutattuk. Sári Bánk vezényletével készítettünk egy különleges előadást a Boleróból. Három éve mutattuk be azt az operát a MÜPÁ-ban Ivánnal, amely arról szól, hogy operát készültek bemutatni egy koncentrációs táborban, de a premier előtt gázkamrában végezte az alkalmi társulat. Színházam, a Sanyi és Aranka Színház kortárs opera- és abszurd drámák bemutatására jött létre, de pénz híján le kellett vennem a műsorról Az átváltozást és A katona történetét is. A cél az lett volna, hogy ma élő magyar és külföldi szerzőket kérjek új operák megírására. Sajnos ebből egyelőre nem lesz semmi. A színház rezsijét sem tudom fizetni. Még az is lehet, hogy minden erőfeszítésem ellenére be kell zárnom a Sanyi és Aranka Színházat. Egy különleges színnel lenne kevesebb a magyar színházi palettán. Normális országban a kamaraopera járható út, izgalmas lehetőség. Abban reménykedem, hogy nem minden omlik össze a jelenben, amit a múltban felépítettem.

Horváth Gábor Miklós