Miért nem hagy békén egy ügynök élete?

Arthur Asher Miller, kivándorolt lengyel textiles zsidók fia mindössze harminchárom éves volt Az ügynök halála (Death of a Salesman) megírása idején. A következő évben valóságos díjeső erősítette meg világmegváltó szándékaiban az ifjú drámaszerzőt: megnyerte a Pulitzer-díjat, három Tony-díjat és a New York-i Drámakritikusok díját, így természetesen sebtében minden fontosabb nyelvre lefordították, elindítva a világhírnév útján. Azóta hetvenöt év telt el, s az utazó ügynök élete és halála mindmáig nem hagyja nyugodni a színházcsináló embereket, mi több, a nézők is hálásak a színpadra állításáért.

Mi fogja meg annyira a közönséget ebben a hétköznapi történetben? Pontosan a hétköznapisága, hogy velünk is már megtörtént vagy megtörténhetett volna vagy ne adj’ isten meg fog történni mindaz, ami a főhőssel, Willy Lomannel. (A világ keleti felén ugye minden némi késéssel, de kegyetlenül és kíméletlenül megtörténik, mint ami nyugaton.)

Miller, ahogyan a 20. századi írók, művészek többsége, az ember elmagányosodását, kiüresedettségét ábrázolják alkotásaikban, de Loman nem hajlandó elfogadni kiszolgáltatottságát, szilárd meggyőződése, hogy az életnek van értelme. Ki ne akarna gazdag lenni, anyagilag független, a filléres gondokat hírből sem ismerő, időnként jókat bulizó férfi, ki ne akarná, hogy a gyerekei minden helyzetben a legzseniálisabb megoldást válasszák, hogy semmi problémájuk ne lehessen az életben? Hogy mindig győztesek legyenek? Az sem baj, ha a tökéletes példát éppen az édesapjuk szolgáltatja számukra.

Loman minden erejével azon munkálkodik, hogy az általa halálosan komolyan vett hivatása és a magánélete mesésen alakuljon, amelynek tudatában jogos büszkeséggel nézhessen fiai szemébe. A cél annyira szent, és Loman annyira belefárad ebbe a küzdelembe, hogy észre sem veszi a világ változásait, azt hiszi, a rutin, a régi beidegződések, a kitartó munka, a szorgalom, a több évtizedes hűség cégéhez, barátinak vélt ismeretségei meghozzák gyümölcseiket.

Miller írja Lomanről: „végsőkig űzi, hajszolja az álmot, amelyet önmagáról alkotott”. Hát ki fogadná el boldogan, hogy mindaz, amit egész életében tett, végül nem ér egy fabatkát sem? A sok gond, feszültség, akaratos, senkire és semmire tekintettel lenni nem képes viselkedése tönkretette a feleségével és a fiaival is a kapcsolatát. Bomlásnak indult elméje összekeveri a sötét jelent az ifjúkori nagy elhatározások eufóriájával, a létező vagy tán csak a képzeletében élő testvére mesébe illő meggazdagodásával, mint követendő példával. Egykori bűnei szereplői is folyamatosan kísértik.

Willy Loman élete tehát puszta illúziókergetéssé és izzadtságszagú harccá válik minden és mindenki ellen. Az élet úgy felgyorsult, hogy szinte követhetetlen, a városi lakosság teljesen elszigetelődött egymástól, ilyen fogalmakat, hogy barátság, megértés, együttérzés, empátia már ne is keressünk, a kőszívű, milliárdos gátlástalanok uralmuk alá hajtották a földet. A kisember, napnál is világosabb, csak veszíthet ebben a küzdelemben.

Hihetetlen, hogy micsoda karriert futott be Magyarországon is a darab: az ősbemutató után tíz évvel már a budapesti Nemzeti Színházban volt látható. Olyan színészek játszották Willy Lomant, mint Timár József, Latinovits Zoltán, de nem is olyan régen Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Szilágyi Tibor, Jordán Tamás, Blaskó Péter, Kern András, Tordy Géza, Koltai Róbert, Gálffi László, Márton András, Kőszegi Ákos, Incze József, Farkas Ignác. Olyan rendezők küzdöttek a megtisztelő feladattal, mint Marton Endre, Valló Péter, Csiszár Imre, Szikora János, Lukáts Andor, Balikó Tamás, Mácsai Pál, Alföldi Róbert. Nem véletlenül. A közönség vidéken is tódult az előadásra. Egy minap kezembe került, 1963 nyarán írt, a Dél-Magyarországban megjelent cikket idézek: „Az idei legnagyobb szegedi színházi siker Az ügynök halálához fűződik. A statisztikai jelentés szerint ez az előadás volt a leglátogatottabb, megelőzött vígjátékokat, operetteket és operákat, s fővárosi meghívással is megtisztelték az előadás művészgárdáját.”

Tudomásom szerint a friss fordítón, Bíró Bencén kívül először Rácz Jenő, majd Ungvári Tamás, aztán Hamvai Kornél és Vajda Miklós is átültette magyar nyelvre Az ügynök halálát.

A darab rendezésének másodszor nekirugaszkodó Alföldi Róbert a Centrál Színház előadásában csak a lényegre összpontosít, igaz is, bőségesen elegendő pontosan megmutatni, hogy mi okozza Willy Loman tragédiáját ebben a felfordult világban. A darab születése után hetvenöt évvel már nekünk, magyaroknak sem kell elmagyarázni a kapitalista felfogás, a pénzközpontú életszemlélet visszásságait és embertelenségét. Loman, ahogyan annyian, nem óhajt szembenézni a valósággal és a televízió bámulásába menekül, csakhogy ő minduntalan emlékeit, vágyait, álmait látja, ha bekapcsolja.

Ben (László Zsolt) videófelvételről osztja az észt, erősítve azt a feltevést, hogy nem is létező, hanem egy mesevilágból előkeveredett, egy bomlott elme gyártotta alak.

Felkavaró ötlet, hogy minden, Loman életében fontos szerepet játszó nőt Földes Eszter alakít, mintha a férfi agyában, lelkében már betegesen összegabalyodnának a szálak.

Vérlázító az ifjú főnök (Howard Wagner: Puskás Dávid) viselkedése a család cégénél évtizedeket lehúzó munkatársával. Puskás annyira hűvös a jelenetben, hogy megfagy a levegő a nézőtéren. Loman az egyetlen embert, aki még jó szándékkal közelít felé, Lindát, a feleségét porig alázza, nem azért, mert gyűlöli, inkább azért, mert kizárólag a saját rögeszméivel van elfoglalva: nem bírja elviselni, ha bárki akadályozza ebben. Balsai Móni alakítása szívszorító, ő az a feleség és családanya, aki mindannyiuknak meg akar felelni, de próbálkozásai kivétel nélkül kudarcba fulladnak.

A felére húzott darabban a két fiú (Biff: Fehér Tibor, Happy: Szécsi Bence) és az apa kapcsolatát ebben a hátborzongató sűrítményben szinte az elviselhetetlenségig durvának érezzük. A legrettenetesebb jelenet, amikor Biff teljesen kivetkőzve magából üvölti, hogy nem az, akit az apja elképzelt és számonkér rajta.

A rögeszméibe és a tönkrement életébe belebetegedett Willy Lomanról, igaz, hogy már túl későn, de kiderül, hogy alapvetően a szeretet az, amit a munkájában, az emberekkel való kapcsolataiban és a családjában keresett.

Jó húsz éve készítettem interjút Stohl Andrással egy hetilapban. Ebben így fogalmazott, amikor a közönség rajongó szeretetéről kérdeztem: „Szerintem lehetséges normálisnak maradni. Csak tudnod kell, hogy nem vagy más, mint bárki más, csak más a munkád! Egy trauma, az igazi barátok segítenek, hogy észbe kapjál, ha szükség van rá. Azt szeretném, ha minden egyes tévénéző, a színházi közönség minden tagja szeretne, értékelne, elismerne. Még nem tudtam értelmes választ adni magamnak sem, hogy honnan ez az őrületes szeretethiány bennem.”

Megpróbálok válaszolni. Hogy úgy tudja eljátszani például Willy Lomant, ahogy a nagykönyvbe meg van írva.

Horváth Gábor Miklós