Múltidézés Katona Jánossal

Kevesen vannak, akikkel egy beszélgetést megszakítva, akár évekkel később, ugyanott lehet folytatni a gondolatot, ahol abbamaradt. Katona János, a József Attila Színház művésze ilyen ember. Apropó, művész! Amikor az évadzáró társulati ülés után megbeszéltük, hogy néhány nap múlva a színház művészbejárójánál találkozunk, rám szólt: „Elég, ha úgy mondod, színészbejáró.”

Lehetne születésnapi beszélgetés is ebből az interjúból, hiszen Katona János szép kerek évfordulóhoz érkezik ősszel, de nincs értelme foglalkozni ezzel, mert ő valóban kortalan, bátran el lehet hinni neki mindent, amit mond vagy csinál, megformált figurái nincsenek időhöz kötve.

Könnyű dolga van a riporternek, ha a kérdezett személy életének és munkásságának minden mozzanata érdekli. Hogyne érdekelné például e sorok íróját, amikor Katona János szinte mindig azokon a helyszíneken járt előtte pár lépéssel, ahová ő is eljutott vagy csak el szeretett volna jutni: amatőr színjátszó együttes, a Nemzeti Színház legendás stúdiója, felvételi vizsgák a Színművészeti Főiskolán, verstanulás Latinovitsnál, társulati tagság a szolnoki színházban.

Miként lett a ferencvárosi proli gyerekből bölcs, kollégái tiszteletét, szeretetét kiérdemlő színész?

„Jókat játszom, szeretem a szerepeimet, több kollégával is jókat tudunk beszélgetni. A direktorom, Nemcsák Karcsi veszi a lapot, hülyéskedni is szoktunk, meg komolyan beszélni, ha arra van szükség, meghallgatja a véleményem, nem a háta mögött pufogok, mint a tejbegríz. Ha hazamegyek a páromhoz, nyugi van. Mi kell még?”

Már az általános iskola alsó tagozatában kitűnt utánozó képességével. Felsőben már Mátyás királyt játszott, és a gimnáziumban is főszerepet kapott az irodalmi kör egyik előadásában. A paródiák végigkísérték az életét, első nagy sikere Orosz Adél volt kölcsönzőből kihozott tüll ruhában, és az édesanyja varrta, bútorszövetből készült balettcipőben. „Apám szobafestő-mázoló mester volt, olyan szép munkát végzett, hogy mindenki őt hívta dolgozni az osztályból. Anyám háztartásbeli, frankó parasztlány, ő pedig olyan ételeket tudott sütni-főzni, hogy nem győztük az ujjainkat végignyalogatni.”

Az idilli eseményeknek viszonylag hamar vége lett. „Tisztelettudó, kedves gyerek voltam, de a tanárok nem tudtak velem mit kezdeni. Móra Ferencet olvastam. Petőfi János vitézét, meg a Pál utcai fiúkat. Sokat lógtam. Második év végén öt tárgyból megborítottak. Azt hittem, mentőt kell hívni anyámhoz, amikor meglátta az öt karót a bizonyítványomban. A Balázs Béla utcán mentünk haza, ő az egyik, én a másik oldalon. Kértem, hadd menjek át hozzá, de nem engedte. ’Inasnak mész, megtanulod a magyarok istenét!’ – kiabálta nekem a másik oldalra.”

A döntésnek a fele sem volt tréfa: gimi helyett Végh Árpád általános műszerészmester következett a Lónyay utcában az eszterga-, maró- és fúrógépével. „Reggel hétkor, ahogy Árpi bácsi mondta, fel kellett venni a munkát, a gépeknek el kellett indulniuk. Kilenckor reggeli negyed tízig, ebédszünet egytől fél kettőig, ötkor – gép- és műhelytakarítás után – haza. Egy forint hatvanöt fillér volt az órabérem. Megtanultam a fémmel bánni, reszelni, fűrészelni, köszörülni, motort javítani, és a pontosságot. Karácsonykor már ezzel várt egy kolléganőm: ’Jancsika, te vagy az első inas, aki jutalmat kap.’ Volt értelme a három éves gürcölésnek az Illatos úti ipari iskolában.”

Szerencsére paródiáira emlékeztek gimis osztálytársai, akik hívták fellépésekre, de nem feledkezett el róla a nagynénje sem, aki Zala Kornélia, Nelli néni Hevesi Sándor Színjátszó Együttesére hívta fel a figyelmét. Ide olyan tehetséges amatőr színészek jártak, akik több népszerű magyar filmben is szerepeltek. „Tessék leérettségizni, és jelentkezni a Főiskolára – mondta Nelli néni a felvételim után. Leérettségiztem. Estin. Meló mellett. Aztán a legjobb pedagógus, akivel valaha találkoztam a színházi szakmában, Bodnár Sándor felvett a Nemzeti Színház színészképző stúdiójába. A főiskolai felvételiről mégis kirúgtak a második rostán. Akkor szépen halkan kihagytam egy évet, nem mentem felvételizni. Stúdiósként Marton Endre minden darabjában játszottam, előfordult, hogy harminchatszor léptem színpadra egy hónapban. Délelőtt a Nemzetiben, délután a Katonában (a Katona akkor még a Nemzeti kamaraszínháza volt), este újra a Nemzetiben nyomtam. És akkor jött Őze Lajos. 1973 szeptemberében, egy vasárnap délelőtti előadás után a Nemzeti büféjében megkérdezte tőlem, hogy jelentkeztem-e a Főiskolára. Mondtam, hogy nem. ’Azt képzeli, hogy külön eljönnek magáért, Katona úr?!’ Csak bámultam. Korábban egyetlen szót sem beszéltem még Őze Lajossal. Tiszteltem, csodáltam őt. ’Szétrúgom a p… ját, ha jövőre nem jelentkezik!’ – és otthagyott. 1974-ben húsz verssel és hat monológgal mentem felvételizni. Bodnár Sanyi bácsi kivétel nélkül mindet átvette velem. Felvettek.”

Barátjával, Balkay Gézával Latinovits Zoltánhoz jártak verset mondani, mert természetesen, ahogy egy ifjú titánhoz illik, mindent tudni akartak a szakmáról. „Zolinak mutattam meg először a részeg palit, aki hazatelefonál a kocsmából. Mondtam, hogy egy közeli, pasaréti kocsmából (Zoli Ruttkai Évával az Endrődi Sándor utcában lakott) loptam délelőtt fél tízkor a figurát, ott volt kiírva egy tortaalátéten a tantuszos készülékükre, hogy: ’rossz, vigyázz, ráz’. Az illuminált pasi éppen nekem szólt, hogy: ’b… meg, nem is ráz!’ Zolinak tetszett a dolog: ’Örülök, ha figyelitek az embereket, az életből lehet a legtöbbet tanulni’ – mondta. Amikor először dolgoztam együtt Verebes Istvánnal 1980-ban a Hókirálynő című előadásban, egy esti próba után a büfében azt kérte tőlem egy kolléganő, hogy játsszam el a részeget. Melyiket? – kérdeztem. Verebes válaszolt: ’Mindegyiket!’ Volt még két tuti figurám, a szemüveges részeg, aki télen betér a kocsmába, és semmit sem lát a bepárásodott szemüvegétől, meg a fésülködős, aki hanyatt vágódik a tükör előtt nagy igyekezetében. Őket a Tompa utca és a Ferenc körút sarkán lévő kocsmának köszönhettem. A telefonálós jelenettel szerepeltem a televízió Telepohár című műsorában.”

Tegyük hozzá, olyan sikerrel, hogy hetekig beszéltek róla az emberek. Katona János korábban jó szerepeket kapott a pécsi és a szolnoki színházban, majd a Várszínházban, sőt a Szervusz, Szergej című filmben is, de a részeg figurák mindent vittek. Egy vers elmondására mégis a legbüszkébb. „1981-ben, Latinovits Zoli halálának ötödik évfordulóján emlékműsort szerveztek a MOM Művelődési Házban. Egy hétig nem voltam magamnál, amikor Ruttkai Éva megkeresett, hogy szerepeljünk benne Balkayval. Rohantunk a Nagycsarnokba virágért, hogy elfogadhatóvá tegyük a színpadképet. A műsorban Őze Lajos mondta el Ady Őskajánját a Latinovitstól kapott egyforintosának történetével. Én Nagy László Gyászom a Színészkirályért című versével szerepeltem. Az est után Éva odajött hozzám, megfogta az arcomat, csodálatos szemével a szemembe nézett és azt mondta: ’Kincsem!’ Ennél nagyobb dicséretet sem addig, sem azóta nem kaptam. Ha valaki rákérdezne, nem érezném túlzásnak azt válaszolni, hogy ezért a pillanatért lettem színész. Ahogy Latinovits írja a Ködszurkálóban: a színház a szeretet szerelme, az emberszeretet szerelme.”

Horváth Gábor Miklós