Muzsika és humor mindhalálig

Okoskütyüm becsapott: másfél óra helyett két órát autóztam Pestről Veszprémig, így az angyali Tompos Kátya emlékére vetített Köntörfalak című filmről lemaradtam. A Hangvilla ezt követően is nagyszerű alkotásokat kínált a sajnos eléggé visszafogottan érdeklődő közönségnek. A MOZ.GO, lánykori nevén a Magyar Mozgókép Fesztivál Moziklasszikusok szekciójából például Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Pécsi Sándor és a tojásból nagyjából akkor kibújó Halász Judit (1963-at írtunk az Ők tudják, mi a szerelem című tévéfilm elkészültekor) remek játékát lehetett csodálni. Hubay Miklós színpadra és kamerák elé termett története nem véletlenül sikeres Udvaros Dorottya és Blaskó Péter előadásában a Nemzeti Színházban, sőt a szintén az ő főszereplésükkel látható, a MOZ.GO-n bemutatott tévéfilm is.

Kellemes idő- és távoli földrészek közötti utazás Pigniczky Réka dokumentumfilmje, a Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig. Az idén ötvenöt éves zenekar tagjai indulásuktól az első nagy sikereiken át az országokat és földrészeket „összekötő” népszerűségükig képben és hangban elmesélnek mindent, amiért tiszteljük, becsüljük és szeretjük őket. A bemutatót követő közönségtalálkozón megjelent az együttes legtöbbször együtt játszó négy tagja. Gryllus Dánieltől megtudtuk, hogy a rendező szerencsére semmiféle színészi játékot nem kért tőlük, minden jelenlegi és egykori tag önmagát adta. Az őszinteség, a hitelesség alapvető követelmény, ha egy magát komolyan vevő társaság a legnagyobb költők érzéseit, gondolatait igyekszik tolmácsolni a közönségnek. Hogy ötvenöt év után is így van-e, arról a veszprémi Kaláka-rajongók is meggyőződhettek: a közönségtalálkozó után egy órával az Óváros téri Fröccsteraszon ünnepi Kaláka koncert várta őket, ha már a sors személyesen is a MOZ.GO-ra szólította a muzsikálni még mindig nagyon szerető zenészeket.

Cseh Tamás milyen boldog lenne, ha nézhette volna Gauder Áron Kojot négy lelke című animációs filmjét. A nyolc évig készült alkotás az első perctől az utolsó, 107. percig olyan mesés világba repíti a nézőt, aminek a végén gyerek és felnőtt csalódottan veszi tudomásul, hogy befejeződött, könyörtelenül felkapcsolódik a villany. A közönségtalálkozóval kicsit húzni lehetett az időt, hogy ne zuhanjon vissza az ember nagyon durván a filmhez képest színtelen-szagtalan valóságba. Az indián mesék, a meséikben szereplő figurák, a zavarbaejtően a Bibliában olvasottakhoz hasonló teremtéstörténetük lenyűgöző. Kojotban pedig kicsit magunkra, kicsit magára az ördögre ismerhetünk, azzal a különbséggel, hogy Kojot a történet végére mintha megbánná, s valahogy mintha igyekezne jóvá is tenni szégyenletes tetteit. Néha már majdnem sajnálni kezdjük ezt a – Gauder szavával élve – lúzert, aki mindig a rövidebbet húzza, pedig vannak időnként épkézláb érzései és gondolatai is.

Akinek akadt dolga öregotthonnal, nos Hevér Dániel első nagyjátékfilmje, a Valami madarak helyszíne igen ismerős lesz számára: egy magát már biztonságosan ellátni nem képes, egyedül élő idős férfit (Szacsvay László) öregotthonba viszi a külföldön élő fia. A férfinak nincs ínyére a dolog, s mindent elkövet azért, hogy visszakerüljön a saját lakásába. Ahogy az lenni szokott, nagy reményekkel kecsegtető események nem történnek, de egy fiatal lány (Kizlinger Lilla), aki büntetésből dolgozik az intézményben, igyekszik segíteni neki. Az együtt töltött idők átmenetileg feledtetni tudják a lány és a férfi megoldhatatlan problémáit. A lány távozása az otthonból azt jelenti, hogy megszűnt az utolsó szalmaszál is az öreg számára, amibe kapaszkodva hazatérése még elképzelhető lett volna. Szép, szomorú film. A vetítés után kiderült, hogy a rendező, a forgatókönyvíró és a főszereplő is érintettek voltak az idős, beteg családtagjaik ápolásában, valamiféle számukra biztonságosnak vélt hely keresésében, megtalálásában. Szacsvay László két évtizedig ápolta feleségét, aki a forgatás vége felé hunyt el. E sorok írója a film bemutatóját megelőző nap utazott keresztanyja temetésére, aki már öregotthonban élt. Csoda, hogy végtelenül hálás volt Szacsvay Lászlónak, aki megtalálta az egyetlen gyógyírt az élet drámáira: a humort.

Horváth Gábor Miklós