Amdala.hu Amdala Magazin és Hírportál. Friss hírek, bulvár, sport, kultúra.
Nyáry Krisztián
Tíz emberből hét hajlandó halálos áramütést adni egy kísérleti személynek, ha erre elég határozott utasítást kap. Tíz emberből hét hajlandó megalázni rabruhába öltöztetett embertársát – vagy némán tűrni, ha más ezt teszi –, csak mert őt magát fegyőrnek öltöztették. Stanley Milgram és Philip Zimbardo híres szociálpszichológiai kísérletei óta számszerűsíteni is tudjuk, hogy az emberiség hány százaléka kész vakon követni egy gonosz parancsot: tízből hét ember.Társadalomtudósok sora értelmezte ezeket a kísérleteket, és próbálták megérteni, miért csinál a kétely nélküli engedelmesség jó emberekből szörnyeteget. Az alkalmazkodni vágyás, a tömegnyomás, a félelem vagy az önbizalom hiánya teszi? Bizonyára érdemes ezen sokat töprengeni, de számomra mégsem ez az igazán fontos kérdés. Engem a maradék három ember érdekel. Akik szembe mernek menni a többséggel, és akkor is helyesen cselekszenek, ha kisebbségben maradnak. Akik nem engednek annak az ördöginek tűnő, ám nagyon is emberi szívóerőnek, amit Zimbardo Lucifer-hatásnak nevez. Róluk, az igazi hősökről írtam ezt a könyvet.
Egy másik ismert kísérletből, amelyet Solomon Asch végzett el, kiderül, hogy ha elég sokan állítják egy rövidke rajzolt vonalról, hogy hosszabb a többinél, a kísérleti személyek egy része még akkor is hajlamos ugyanezt mondani, ha az állítás nyilvánvalóan hamis. Egy részük tényleg nem a saját szemének hisz, inkább elfogadja a láthatóan téves többségi álláspontot. Más részük egyszerűen csak nem meri a többiek ellenében az igazságot képviselni. Engem azonban ebből a kísérletből is a harmadik csoport, a lázadók érdekeltek mindig. Akik a hazugságot hirdető többség szemébe merik vágni, hogy amit képviselnek, az nem igaz. Még akkor sem könnyű ez, ha csak egy vonalka hosszáról van szó. Hát még ha életekről.
„Tudjuk,hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna.” Akik ezt a két egyszerű mondatot leírták, szembe mertek menni a többségi állásponttal, és ezzel emberek ezreinek életét mentették meg. Slachta Margit és társai 1941-ben azt tették, amit a többségnek kellett volna: hittek a szemüknek, és hangosan kimondták, hogy a magyar állam idegenrendészeti eljárásról beszél, de valójában saját polgárait löki a biztos halálba Kőrösmezőnél. Mindössze egy bátor szerzetesnő, két arisztokrata és két pap állt szemben több száz hivatalnokkal, katonával és a közömbös tömeggel. Ma már nem kétséges, hogy hősök voltak. Akkor izgága okvetetlenkedőknek tűnhettek a többség szemében.
Ebben a könyvben olyan magyar emberekről írok, akik a nehezebb utat választották, és kisebbségben maradva is az igazságot képviselték. Emberekről, akik akkor cselekedtek, amikor szükség volt rá. Vagy egyszerűen csak végig mertek menni a saját útjukon, úgy, hogy másoknak ezzel példát mutattak. Halassy Olivér például egyszerűen csak bebizonyította – a világon elsőként –, hogy egy mozgássérült is képes eljutni az olimpiai dobogó legfelső fokára. Hugonnai Vilma húsz évig küzdött azért, hogy nők is szerezhessenek diplomát Magyarországon: akkor is harcolt az ügyéért, amikor a többség ezért kinevette. Kner Izidor a semmiből létrehozta Európa legjobb nyomdáját, úgy, hogy eközben emberségesen bánt a munkásaival, pedig ezzel jócskán szembe ment a szokásokkal. Baumgarten Ferenc eldöntötte, hogy a magyar irodalom támogatására fordítja a vagyonát, amiért halála után is bolondnak tartották.
Ha egyáltalán összeköti bármi a hőseimet, akkor az mindössze annyi, hogy a megfelelő pillanatokban jól döntöttek, és aztán képesek voltak kitartani a döntésük mellett. De nem lehet azonos mércével mérni – s nem is lenne értelme – az üldözött gyerekeket saját élete kockáztatásával megmentő Sztehlo Gábor hősiességét Elek Ilona vívóéval, aki elsőként bizonyította be, hogy nő is lehet olimpiai bajnok Magyarországon. Biztos lesz olvasóm, aki megkérdezi majd, hogy a félig szélhámos Róbert bácsi hogyan szerepelhet egy felsorolásban a minden élethelyzetben erkölcsi alapon mérlegelő Angyal Istvánnal. A válaszom egyszerű: e harminchárom ember az én személyes hősöm, kiválasztásuk is teljesen szubjektíven történt. Sok száz vagy még több hasonlóan példaszerű életet lehetne elmesélni, de nekem most ők voltak a legfontosabbak.
Ők harminchárman igazi hősök abban az értelemben is, hogy sorsuk alkalmassá teszi őket arra, hogy film, regény vagy színdarab készüljön az életükből. Jó lenne, ha így lenne, mert ők kizárólag a mi hőseink, magyaroké, így egyedül a mi dolgunk, hogy a következő generációk számára megőrizzük és továbbmeséljük a történetüket. Ma, amikor újra utcaátnevezések korát éljük, mégis rendre elfeledkezünk többségükről. Pedig milyen jó lenne szembetalálkozni egy régi baráttal a Simon Jolán utca és a Sárközi Márta köz sarkán! Egy utca- vagy intézménynév persze alig több üres szónál, ha a névadó története nem kerül be a közösség kollektív emlékezetébe. De mégis több, mintha ez sem lenne, és már a név is elillanna az emlékekből.
Hőseim nagyon különböző emberek, nagyon különböző sorsfordító pillanatokkal. Vannak köztük csak kevesek által ismert személyek, mint Kozma László, aki az auschwitzi haláltáborban és az ÁVH börtönében is az első magyar számítógép kifejlesztésén dolgozott. Vannak, akiknek a neve sokaknak csak az utcatábláról vagy egy kocsmacégérről ismerős, mint Gozsdu Manóé, aki a román és magyar nép közti megbékélésre tette fel az életét. És vannak, akiknek a legfontosabb tetteit mindenki ismeri, mint Papp Laciét vagy Semmelweis Ignácét, de az már kevésbé köztudott, hogy a többségi érdeknek gondolt korlátoltság mennyire megnehezítette a pályájukat. Tankönyvi életrajzukban vagy az évfordulós újságcikkekben nem esik szó arról, hogy az anyák megmentőjét szó szoros értelmében meggyilkolták, a legnagyobb magyar bokszolótól pedig állami döntéssel vették el a lehetőséget, hogy világbajnokként fejezhesse be pályáját.
Igazi hősökről írok, akik bármilyen fantasztikus tettet hajtottak is végre, azért mégis csak valódi emberek voltak, saját koruk, a magyar XIX. és XX. század szülöttei, – soha és sehol máshol nem lett volna belőlük az, aki lett. Szerepel a könyvben címét-vagyonát eldobó arisztokrata és nyomorban született cigány művész éppúgy, mint német, görög vagy zsidó születésű magyar hazafi. Írok egyházi személyekről, akiket önmagukat keresztényként meghatározó rendszerekben is üldöztek, és meggyőződéses, romantikus kommunistákról, akiket a kommunisták gyilkoltak meg. Hőseim között vannak embermentők, s nem csak azért, mert a Holokauszt évében még inkább kötelességünk rájuk emlékezni, hanem azért is, mert szinte lehetetlen XX. századi magyar élettörténetet írni anélkül, hogy kitérnénk rá, mit tettek a szereplők a zsidóüldözés évei alatt.
„Semmivel sem csináltam többet, mint amit minden istenfélő, tisztességes ember megtett volna” – mondta erről az emigrációba kényszerített Ocskay László több ezer zsidó honfitársa megmentése után. Ennél tömörebben magam sem tudom megfogalmazni, ki az igazi hős.
Nyáry Krisztián
2014.szeptember
