Őrizni a lángot

Fotó: Juhász Melinda
Az újságírók szavazatai alapján az Év szövetségi kapitányának választották meg a háromszoros olimpiai bajnok Storcz Botondot a csütörtöki, Akváriumban megrendezett Sportcsillagok Gálaestjén

 Az újságírók szavazatai alapján az Év szövetségi kapitányának választották meg a háromszoros olimpiai bajnok Storcz Botondot a csütörtöki, Akváriumban megrendezett Sportcsillagok Gálaestjén. A magyar válogatott vezetője 1997-ben az Év férfi sportolója volt, 2011-ben az Év szövetségi kapitánya, így harmadik alkalommal lett győztes a hagyományos gálán.

Nyilván nehéz összehasonlítani ezeket az elismeréseket, de melyik áll a legközelebb önhöz?

 Ez olyan, mint amikor arról faggatnak, hogy melyik olimpiai aranyérmem jelenti a legtöbbet számomra. Nehéz választani, mert mindegyiknek külön élete, története van. Az 1997-es díjam személyes elismerés, a 2011-es és az idei többet ad, mert nem csak nekem, az egész sportágnak szól. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem az újságíróknak, hogy ilyen sokra értékelik a kajak-kenu sport eredményeit.

Öt évvel ezelőtt 2009 januárjában kezdte szövetségi kapitányi, majd új néven felnőtt vezetőedzői munkáját. A pályafutása végén, gyakorlatilag a hajóból kiszállva lett kapitány és bejött a sportágnak ez a váltás. Ahogyan példának okáért a medencéből kiszálló Benedek Tibor is sikerrel vezényli a magyar vízilabda válogatottat. Mi a titka ennek a generációnak?

 Hogy belülről nőttünk fel a sportág számára. Mi sportolóként jártuk végig a szamárlétrát, háromszoros olimpiai bajnokként másként nézek egy-egy versenyzőre, más oldalait is látom a munkájának, a sikereinek, a kudarcának, a problémáinak, hiszen jómagam is számtalanszor éreztem ezeket az érzéseket világversenyen vagy olimpián. Amikor a pekingi olimpia előtt kiszálltam a hajóból, és elkezdtem a munkám a szövetségben, ezt tartottam az egyik legfontosabb értéknek, ugyanakkor meg kellett tanulnom kívülről is nézni a sportágamat, de valójában ez nem okozott nehézséget. Ami az elején furcsa volt, hogy bár a sportolói értékeket továbbvittem magamban, az addigi életem kereteit el kellett engednem. Ki kellett lépnem abból a burokból, amiben egy sportoló tölti a mindennapjait, és be kellett rendezkednem a civil életemre. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen megmaradtam abban a közegben, ami gyakorlatilag hét éves korom óta az életem része, amiben otthonosan mozgok.

Egy fiatal szakmai stáb tagjaként dolgozik, hiszen az ön generációjához tartozik, a pályán egy időben élték meg a sikereiket két egykori kenussal, Csabai Edvin szakmai igazgatóval és Hüttner Csaba utánpótlás vezetőedzővel. Utóbbival remek „páros hajót” alkotnak…

 Fiatal a csapat, amelynek tagja Kovács Tamás és Weisz Róbert is, és valóban fél szavakból is megértjük egymást, remekül össze tudunk dolgozni. Ettől függetlenül ebben a sportágban nincsenek generációs korlátok. Mivel ismerjük a kajak-kenu sportot, a sportágban élő és remek munkát végző edzőket, szakembereket, így jól működik a kommunikáció is, ami szintén a sikereink egyik kulcsa.

Ha visszatekint az elmúlt évekre mire a legbüszkébb?

 Ha vicces akarok lenni, akkor arra, hogy nem tudtam leverni azt a lécet, amit az elődeim, Angyal Zoltán, Vajda Vilmos és a többiek jó magasra raktak fel. Büszke vagyok rá, hogy sikerült továbbvinni a sportág eredményességét úgy, hogy közben folyamatos generációváltáson megyünk át. Utóbbi miatt talán nem is vagyunk annyira egyszerű helyzetben a szakmai stábbal, mégis őrizzük a lángot, Magyarország minden korosztályban toronymagasan az élen jár.

Mit tart a legfontosabbnak az elkövetkező időszakban?

 Természetesen a sikeres olimpiai szereplést. A négyéves felkészülés során is ezt a célt kell szem előtt tartani, éppen ezért lesz rendhagyó a 2015-ös év, ahol nem feltétlen világbajnoki érmekben, hanem olimpiai kvótákban érdemes a válogatott szereplését értékelni.

Versenyzőként azt gondolom, könnyű mérni a sikereket. De vezetőedzőként is meg lehet fogalmazni úgy a célokat, mint ahogyan korábban sportolóként tette?

 Meg, éppen ez az, ami igazán izgalmassá teszi ezt a feladatkört. A válogatott megmérettetésein ugyanazt érzem, mint korábban versenyzőként éreztem: az a célom, hogy a legjobbak legyünk a világon. A csapat összeállításánál is ez motivál. Bár már nem ülök a hajóban, de úgy érzem, én ugyanúgy versenyzem.