Afrika vad, gyönyörű és kihívásokkal teli – a távolból, az emlékek között böngészve legalábbis ilyennek látják a versenyzők.

Aztán amikor ott vannak, mindennapi küzdelmet folytatnak a dűnékkel, és elhordanak lapáton egy fél homokhegyet, az némiképp árnyalja a képet.

Szalay Balázs és Bunkoczi László négy afrikai Dakaron indult együtt (Szalay összesen kilencen), de most már hat éve, hogy nem járt a Szaharában. Ideje hát visszatérni. Talán már senki számára nem titok, a páros benevezett az Africa Eco Race-re, amely a klasszikus Dakarok útvonalán – Marokkó, Mauritánia, Szenegál – halad. Hat év után az Opel Dakar Team párosa újra megpróbál eljutni a Rózsaszín-tó partjára, s ebből az alkalomból arra kértük őket (s nem csupán a versenyzőpárost, hanem a szervizcsapat utazó tagjait is), idézzék fel az első találkozásukat a Szaharával.

Szalay Balázs: Néhányezer méteren repültünk a sivatag fölött – Marokkó és Mauritánia, az érintetlen vad Szahara terült el alattunk. Akkor értettem meg, milyen hatalmas is a sivatag, hogy mekkora ereje van. Jártam már korábban is a dűnék között, versenyeztem is ott, de félni akkor féltem először. Elképzelésem sem volt, hogy kell átmenni ezeken a végtelen dűnéken. Nagyon-nagyon sok idő telt el, amire már nem tartottam tőle annyira… – évről évre egyre jobban felszabadultabban tudtam menni a homokban, már nem kérdezgettem egyfolytában Lacitól, hogy mennyi van még hátra, mennyi van még hátra? Mostanra pedig végleg elmúlt a gyomorgörcs, ami évekig szinte mindig elfogott, amikor ott álltunk a sivatag szélén.

Bunkoczi László: Életemben nem fáztam még annyira, mint Marokkóban, az első Dakaromon. Havas eső esett, és én egy működő aggregátoron aludtam, hogy ne fagyjak meg. Akkor azt gondoltam, ezek közül itt egy se normális… Különben is, nem arról volt szó, hogy a sivatagban meleg van? Aztán nagy nehezen megvirradt, felkeltünk, és hozták a helyiek azt a forró, szirupszerűen édes teát. Megittam, és tovább kóvályogtam a többi álmos ember között. Emlékszem, arra gondoltam, talán mégsem lesz olyan szörnyű ez az Afrika…

Darázsi Zsolt (a szervizkamion pilótája): Zöldfülűként elmenni a Dakarra – nincs ennél nagyobb kihívás. Őri Petivel egy francia pilóta mellé ültünk be, aki nagyon profi volt, s mivel én akkor még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a dűnéket, a trükkök nagy részét tőle tanultam meg. A mai napig emlékszem, hogy mentem fel az első dűnére. Felrohantunk, de nem fékeztem meg eléggé a kamiont, úgyhogy ha nem is ugrottunk át rajta, azért átestünk – ez nagyon megmaradt bennem.

Őri Péter (vezető szerelő): A Dakaron szervizesként magán a kihíváson kívül az a legnagyobb élmény, hogy csodás tájakon vezet az utunk egyik táborból a másikba, olyan helyeken járunk, ahol ritkán jár ember – távoli országokban, ismeretlen kultúrákat megismerve. Vagy például áthaladva egy aknamezőn, ahol egy, egyetlenegy nyomon lehet haladni. Mondhatnád, hogy ez félelmetes, de valójában nem, mert a rendfenntartó egységek mindig vigyáztak ránk.

Kecskés István (szerelő): Sohasem jártam még Afrikában, de a fiúktól már rengeteget hallottam róla, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok. Az utóbbi évek sivatagi versenyeit jól bírtam, s bár azt hallom, hogy Afrika sokkal vadabb és keményebb lesz, mint az orosz vagy akár a dél-amerikai sivatag, nem tartok tőle. Bírom a nomád körülményeket.