– Ön hipochonder?

– Nem, egyáltalán nem. Nem voltam, és remélem, most már nem is leszek. Ebben az előadásban éppen erről van szó, hogy a környezetével milyen a kapcsolata annak, aki hipochonder, tehát annak, aki örökké el van foglalva önmagával. Hogy hogyan teszi tönkre, hogy teszi lehetetlenné a viszonyait. A történet végére változik azért, persze nem önmagának, hanem szolgálójának Toinette-nek és az öccsének köszönhetően, akik egy különös stratégiával elvezetik a felismeréshez: az orvosok becsapják és kihasználják.

– Ilyenkor, amikor a megformálandó karakter távol áll a személyiségétől, miből dolgozik?

– Hogy magamból mit használok? Hát ahhoz nem kell hipochondernek lenni, hogy az embernek legyenek saját emlékei a betegségeiről. Például amikor Baján nekifutásból fejest ugrottam a Sugovicába, de nem volt benne víz. És akkor bent feküdtem a röntgenen, és utána a doktornő elemezte a diagnózisomat, vagy a látott képet, és nagyon tárgyilagosan és halkan olyanokat mondott, hogy: “Hát nézze, hogyha eltört a csigolya, hát az bizony halálos, ha megrepedt, azon lehet segíteni…” – és én feküdtem és ezt hallgattam. Abban a pillanatban természetesen nagyon fontos volt az életem. Aztán három hónapig feküdtem ott mozdulatlanul, és közben megfordult a fejemben az egészségem, meg, hogy mi lesz a világgal nélkülem, és mi lesz velem a világ nélkül. Szóval ezek úgy mind-mind ott voltak bennem, amik valószínű, hogy a hipochondriának az alapjai, amikor az ember nem tudja elképzelni, hogy nélküle hogy is működik ez a világ. Vagy, hogy van ez, hogy szeretik-e őt eléggé ahhoz, hogy megmentsék, átsegítsék a betegségen, megértsék, meg nem tudom micsoda. Tulajdonképpen nem egy bonyolult dolog ez, mert ugye az ember fekszik egy kórházi ágyon a műtét után és, ha nem is számolja, de észreveszi, hogy ki jön látogatni, és ki nem, ki hívja fel, kinek hiányzik, kinek nem hiányzik, kinek a látogatása felületes és csak arról szól, hogy majd elmondhassa, ha esetleg ő fekszik ott, hogy bezzeg én meglátogattalak. Azt nagyon jó megtapasztalni, hogy van néhány ember, aki természetes emberi módon keresi meg a bajba jutott hozzátartozóját, szerelmét, barátját. Szóval sokat meg lehet tudni ilyenkor egy látogató tekintetéből, a szavaiból, az időből, amit ott rákölt az emberre, és már menne, de látom rajta, hogy még nem meri eldönteni, hogy elmenjen-e, otthagyjon-e,… Én ezekre érzékeny vagyok, de ehhez nem is kell betegnek lenni, ez akkor is így van, ha éppen találkozom valakivel, és megpróbálja kifejezni a találkozás örömét, de valahogy annyira hamisnak sikerül, hogy legszívesebben gyorsan elszaladnék. Tehát sok effajta dolog van, ami hasonlít a beteg ember és az egészséges találkozására, a barátságban, szerelemben és egyebekben, a családi kapcsolatokban. A legerősebb bázisomban, a két fiamban semmiféle hamisság soha nem jelenik meg, és tulajdonképpen ez elég is az élettől, hiszen ennél sokkal több nem kell.

– Molière-rel eddig milyen találkozásai voltak?

– Eleinte, amikor még nem ismertem, akkor valahogy azt gondoltam, hogy engem nem is nagyon érdekel Molière. Amikor elkezdtem őt játszani, az Úrhatnám polgárban, akkor jöttem rá, hogy mennyire izgalmas. Kaposváron adtuk, Babarczy László rendezésében, én a filozófiatanár voltam. Akkor még csak egy-két évet töltöttem Kaposváron, és meglehetősen görcsös színész lévén, egy hokedliszerű díszlet vasszékkel úgy vágtam magam állon előadás közben véletlenül, hogy fölrepedt valahogy. De nagyon szerettem csinálni, Koltai Róbert volt az úrhatnám polgár. Aztán jött a Mizantróp – Ascher Tamás rendezése -, akkor be kellett látnom, hogy Molière a legjobbak között van. És ma is oda sorolom, Shakespeare-rel és Brecht-tel egy csapatba. Nagyon színes, nagyon jó humorú szerző. Aztán volt egy Tartuffe, amiben Orgon voltam, ezt Zsámbéki Gábor rendezte a Katonában, azt is nagyon szerettem. Már kicsit érettebb, vagy sokkal érettebb színésznek gondoltam magam, és itt is kiváló szereposztás vett körül, Rába Roland volt Tartuffe, majd pedig Fekete Ernő vette át tőle. Jó előadás volt, és abban játszott Bertalan Ági is, aki most itt is partnerem. És még színpadra léptem a Zsámbéki rendezte Fösvényben is, Haumann Péterrel, ahol Jakabot, a kocsist alakítottam, ami egy remek középméretű szerep.

Úgy érzem, van valami alapvető szorongás Molière-ben, mint szerzőben – mint emberben és ez kivetítődik a különböző figuráira, főszereplőire. Szóval nagyon lehet érezni őt ezekben a szerepekben, hogy saját maga milyen lehetett. Akár a Mizantrópban, ugye Alceste-ben, akinek elege van az emberekből, és ki akar menekülni valahová, csak nem tudja hova, hogy ne is lásson senkit. Szerintem ezek mélyen jellemzik Molière-t, és rendkívül erős kritikai jelenléttel van a világban. Nem csak azért, mert az orvosokat szapulja, hiszen vannak jó orvosok és vannak kevésbé jók, hanem, ahogy a gazdagságot, pláne a hirtelen jött gazdagságot, vagy ezt az urambátyám szövetséget, ami az emberek közt fonódik és többnyire ostobaság és képmutatás párosul vele. Azt a vakságot, ahogy nem veszik észre a környezetüket, a családjukat a főhősei. Ahogy fogalmuk sincs, hogy mi történik körülöttük, annyira önzően, csak magukkal foglalkoznak.

– Novák Eszter rendezővel együtt érkezett a Budaörsi Latinovits Színházhoz, ahol állandó társulat még nincs, minden itt alkotó művész részese az alakuló műhelynek. Eszterrel összeszokott kettőst alkotnak?

– Tulajdonképpen ez az első nagyobb lélegzetű közös munkánk. Eszterben van valami nagyon fontos, amit Ascherban, Babarczy-ban, Zsámbékiban, Székely Gáborban, és ezekben az úgynevezett nagy rendezőkben találtam meg, tudniillik, hogy nagyon ismerik az embereket. Az emberi viszonyokat, az élet történéseinek az apróbb és nagyobb okait, a reakciókat, a viselkedéseket. Szóval ez az a terület, amiben én jól érzem magam, az a rendezői attitűd, amiben nagyon szeretek megmártózni, dolgozni. Mert ezen a szinten érdekel a világ illetve egy darab, hogy akivel dolgozom, ismerje a mögötteseket, hogy egy emberi mozzanatban, mozdulatban, gesztusban mi van, mi rejtőzik. Nem arról van szó, hogy pszichologizálnak, hanem, hogy ismerik az embert, ismerik, hogy mit miért csinál, mikor mire gondol, amikor mond valamit. Hogy arra gondol-e, amit mond, vagy valami egészen másra. Tehát az a fajta rendező Eszter, aki a tapasztalásait nem engedi el a füle mellett, hanem azok ott vannak mélyen benne, mint egy fában az évgyűrűk, bármikor megtalálja őket, hozzájuk nyúlhat. S ez volt a lényeg ezekkel az említett rendezőkkel való munkáimban, hogy nem volt kérdés. Tehát nem beszélnek mellé, hanem az életből gyűjtött temérdek tapasztalataik alapján instruálnak, és ez nagyon fontos.

– Az egész csapat, kívülről nézve, igen összeszokottnak látszik…

– Az biztos, hogy egy nyelvet beszélünk. A Három nővér filmemben Tóth Ildikó játszotta Mását, szenzációsan, az volt az első munka-találkozásom vele, színpadon viszont csak most először. Igazi, nagyszerű színésznek tartom őt, bohócnak, lazán, könnyedén, nagyon gazdag fantáziával. Isteni partner, nagyon jó, hogy – én legalábbis úgy érzem – sikerül egy húron pendülnünk. Gondolkodom is közben, hogy mit tudnék még vele együtt játszani, nagyon szeretném, és jó lenne őt rendezni is.

Molnár Csaba kaposvári jó emlék, Bertalan Ági a Katonában volt partnerem, Chován Gábor pedig egy nagyon izgalmas, szürreális lény, nem ismertem eddig igazán, de már régen felkeltette a figyelmemet, ahogy nézegettem civilben is, azt éreztem, hogy nagyon sok föltárni való van benne, mint színészben. Tehát izgat, izgalmas. És persze kiváló Hegedűs Barbara is például, meg persze Marton Róbert, Rada Bálint, Urmai Gábor – de mindenkivel remek most dolgozni, azt gondolom, ez egy eltalált ügy. Szóval jobbnál jobb színészek jönnek-mennek itt a színpadon, kapaszkodni kell keményen.

 Moliére: Képzelt beteg

Budaörsi Latinovits Színház

Rendező: Novák Eszter

Játsszák: Lukáts Andor, Tóth Ildikó, Bertalan Ágnes, Hegedűs Barbara, Molnár Csaba, Rada Bálint e.h., Urmai Gábor, Chován Gábor, Marton Róbert, Juhász Gabriella

Dramaturg: Kárpáti Péter, díszlet: Fekete Anna, jelmez: Zelenka Nóra, zene: Monori András

Bemutató: 2014. március 29. 19.00 óra